Nulla perc pihenő

“A karácsonyi túra nagyon kemény lesz. Rohanni kell, nulla perces pihenők lesznek” – pánikolt Gazsi már hetekkel ezelőtt. (Gy.k. a nulla perces pihenő azt jelenti, hogy adott helyen csak akkor lesz időnk pihenni, ha a normál túratempónál gyorsabban megyünk.) A vonaton a túratervet áttanulmányozva tényleg az derült ki, hogy egyetlen helyen tudunk majd két percre megállni, amikor a későn érkezőket fogadjuk Nógrád vasútállomáson és egyben koccintunk a 18 éves túracsoport egészségére. Lássuk, mi sült ki ebből a szép tervből.

Királyréten a kisvasútról leszállva (ahol a vasutas igazi, békebeli konzum szaloncukorral kínált minket) Gazsi nem a jelzésen indult el, hanem toronyiránt fel az erdős hegyoldalon. Itt ugyan még nem volt sár, de azért csúszott, ezért Szilárd számára az erdő hamarosan esőerdővé változott. Találtunk viszont mozgólépcsőt (igaz, csak lefele mozgott és csak akkor, ha rosszul léptünk rá). Az igazi komplikációt az okozta, hogy néhány lemaradt túratárs nem jött rá, hogy a hegyoldalban kell maradnunk, és lelkesen továbbment a csúcsra. A mobiltelefon áldásos intézményének köszönhetően hamar tisztáztuk a félreértést, de meg kellett állnunk megvárni őket (t.i. Thomas is köztük volt, és nála volt a csoki). Egy fél szendvicset sikerült megennem, mire lihegve leértek, és kétségbeesve kérdezték Gazsit, hogy ugye több ilyen kemény szakasz nem lesz?

Nógrádon a tervek szerint megálltunk, de Gazsi azt javasolta, hogy a koccintást halasszuk a túra végére. Mégsem indulhattunk még tovább, ugyanis valaki karácsonyi ajándékot csempészett Gazsi hátizsákjába, egy keresztrejtvényt is mellékelve, amely azt ígérte, hogy kijön belőle az ajándékozó személyazonossága. Míg Gazsi a nehéz feladványon törte a fejét (amúgy fölöslegesen: a megfejtés az Angyalka volt), ismét eltelt némi idő, utána meg azzal, amíg vitatkoztunk, hogy Thomas felbontsa-e a mogyorós csokit. 10 perc késéssel indultunk tovább.

A faluból kiérve, a vasúti síneken Gazsi ismét megállt (többek sajnálatára nem jött a vonat), de most csak azért, hogy bejelentse: sáros szakasz következik. Az következett. Több kiló sár ragadt a bakancsokra (ami egyébként van olyan jó edzés, mint a felcsatolható bokasúly). Az igazi meglepetés és egyben negyedik megállás azonban akkor következett be, amikor Laci rálépett egy szilárdnak tűnő, sima felületre – és bokáig elmerült. Hiába próbálta emelgetni a lábait, csak egyre mélyebbre süllyedt, miközben élete párja a biztonságos hegyoldalból kiabált le neki, hogy ekkora hülyeséget is csak ő tud csinálni. Mi elragadtatva néztük a jelenetet, amelyhez foghatót eddig még csak filmen láttunk, de mikor Laci már térdig elsüllyedt, rájöttünk, hogy tenni kéne valamit. Akcióba lépett a túrabotos kommandó: először Endre próbálta előrefelé kihúzni, de arra egyáltalán nem mozdult, majd én kerültem a háta mögé. A testsúlykülönbségek hatására majdnem az lett az eredmény, hogy Laci engem is magával rántott, de végül Gazsi utasításait követve szárazra került, nadrágján divatos sárcsizmát viselve.

Mikor már majdnem beértünk Katalinpusztára, újabb megállás és vita következett annak ügyében, hogy itt, a gyönyörű erdőben pezsgőzzünk, vagy lent a buszmegállóban. A buszmegállós változat győzött, és ez annyiból nem volt baj, hogy újabb csúszós részhez értünk. Először Roland ült fenékre, amelyen Lance jót derült, egész addig, amíg ő is utána csinálta. A buszmegállói koccintás hátránya az volt, hogy Gergő kimaradt belőle, ő ugyanis elöl haladván elérte az előző buszt, és abban a hitben, hogy az a miénk, el is ment vele.

Végül a túra nagy mondása, Hosszú Gábor szájából.
Gábor: Gazsi, itt nem fölfele szoktunk jönni?
Gazsi: Nem.
Gábor: Mert ami nekem rémlik, az is erdőben van.