Happy, Masni, Káró

A leírás szerint ezen blog az emberi és állati viselkedés görbe tükre, de állatokról igen rég nem esett szó (hacsak a Macskaváltó álommacskáit nem számítjuk). Ideje tehát, hogy beszámoljak új barátaimról, akiket a telken ismertem meg.

Happy csodaszép, engem border collie-ra emlékeztető kutya, a fönti szomszédhoz tartozik. Ő azonban minket választott gazdáinak. Ha megjelenünk, azonnal lelkesen csaholva bújik át a kerítésen, rohangál, játszik. Ennek folyományaképpen nem tanácsos leülni vagy pláne lefeküdni bárhová, mert pillanatokon belül kutyát kaphat az ember a nyakába. Happy ezenfelül találékony állat, pl. egyedül kicsomagolja - és természetesen meg is eszi - a nejlonzacskóban található pogácsát. Továbbá úgy gondolja, hogy nekünk nem szabadna hazamennünk, hacsak nem visszük őt is magunkkal. Ezért az alábbi stratégiát kellett kidolgoznunk: míg a többiek beszállnak a kocsiba és kiállnak vele, én lefoglalom Happyt. Ezután kinyílik az ajtó, én akciófilmekből eltanult tigrisugrással bevetem magam az anyósülésre és elhajtunk.

Találékonyságának legékesebb bizonyítékát azonban akkor adta, mikor még augusztusban egyszer széles műanyag gallér volt a fején - ezt azért szokták kutyákra/macskákra rakni, hogy műtéti stb. sebeket ne szakítsanak fel. Elég bénán fest, ráadásul szegény állatnak csőlátása lesz és nem tud rendesen enni. Happy ettől függetlenül vidám és lelkes volt, sőt leszaladt meglátogatni a lenti szomszéd ifjú, őzikealkatú dobbermannját, Kárót. Egy darabig néztem, amíg kergetik egymást a kerítés mentén, majd visszamentem dolgozni. Kis idő múlva Happy is megjelent - immár gallér nélkül. Ez persze elég kínosan érintett minket, ezért elhatároztuk, hogy gazdája esetleges kérdésére ártatlan szemmel a "Miféle gallér?" szavakkal reagálunk. Eközben persze vadul kerestük a gallért, de csak hazafele menet találtuk meg: ott hevert elszakítva a földön, Káróék kerítésének egyik oszlopánál. A két kutya a jelek szerint sikerrel egyesítette erőit.

Káró és Happy barátsága töretlen maradt - olykor Káró is föllátogat hozzánk, ha nincs éppen láncra kötve -, ámde hamarosan új társuk akadt. Én a héten találkoztam vele először: csokoládébarna, vizslaszerű állat. Happyvel ellentétben nevét nem viseli a nyakörvét, csak egy fura, masnira emlékeztető (de valószínűleg csont alakúnak szánt) díszt, ezért neveztem el Masninak.

Aznap Masni előtt már volt találkozásom kutyával, mégpedig reggeli futásom során. A kedves, hosszú szőrű állatot gazdája gondosan megfogta, amint látta a futót közeledni. Sajnos úgy gondolta, hogy amint elhaladok mellettük, ez az óvintézkedés fölöslegessé válik. Az állat - mint utóbb kiderült, Igor névre nem hallgat - rögtön megfordult, utánam vetette magát és lelkesen rám ugrott. Ez a melegítőmön is nyomot hagyott (áldottam az eszemet, hogy nem azt vettem fel, ami frissen lett kimosva), ezért kicsit aggódtam, hogy fogok ilyen szerelésben emberek közé menni. Masni hamar elűzte ilyen jellegű aggodalmaimat. Először addig rohangált cikkcakkban, irányváltásoknál befékezve a ház előtt, amíg a nedves, de amúgy szilárd halmazállapotú talajt vaddisznódagonyává változtatta. Ezután jött a ráugrálós hadművelet, amitől én váltam varacskos disznóhoz hasonlóvá. Masni továbbá nagy testű kutya, úgyhogy párszor csaknem feldöntött, az ösvényen menve pedig olykor gyors reakciókészséggel félre kellett ugrani, hogy utat engedjünk neki. Amikor elfáradt, a mókusnak kihozott diókat ette héjastul. (Ez apám bizarr ötlete: rossz volt a diótermés, éhen marad szegény mókus, vigyünk ki neki a pesti kertből diót...)

Egy idő után határozottan úgy éreztük, hogy Masni fékezhetetlen energiáit valami hasznos feladatra kéne befogni. Ő maga találta meg a megoldást, amikor foga között hozott egy fél műanyag flakont, amiből apám - ismeretlen okból - eredetileg vizespoharat akart csinálni. Rájöttünk tehát, hogy Masni befogható a műanyag flakonok összelapításának környezetvédelmi szempontból hasznos feladatára. Sajnos egy idő után elvesztette az érdeklődését a munka iránt, viszont megjelent Happy, és innentől fogva elfoglalták egymást.