A túrázás agyműködésre gyakorolt hatásairól

A túrázás igen egészséges sport, ugyanakkor lehetnek káros hatásai. A Szlovák Paradicsomban bizonyosságot szereztem róla, hogy az emberek agyműködését olykor érdekesen befolyásolja.

Egy meredek völgyből kiértünk egy kis platóra, ahol két pár is pihent már. Én először is fotóztam, csak utána köszöntem oda az egyik párosnak. Meglepetésemre a férfi keresztet vetett. Megfordultam, de mivel nem láttam sehol szentélyt, két magyarázat merült fel bennem: vagy ilyen rémesen nézek ki, vagy a fickónak a következő túraszakasz járt a fejében.
Amikor a dolgot elmondtam Andrásnak, ő felvetett egy harmadik lehetőséget.
-Lehet, hogy azt hitte, Szűz Mária jelent meg neki.
-De ő ilyen hosszú ruhákban meg kibontott hajjal szokott mászkálni!
-Túrázni ő is ilyenben szokott.

A turisták által cipelt csomagok is ellentmondanak olykor a józan paraszti észnek. Ugyanebben a völgyben láttunk egy párt, ahol a magas, pocakos fiatalember összesen egy fényképezőgépet vitt; hatalmas hátizsákjukat, benne két másfél literes vizespalackkal, az alacsony, vékony, szőke lányka cipelte föl a csaknem függőleges völgyön. A másnap látott páros már arányosabban osztotta el a holmit: itt is a nő vitte ugyan a hátizsákot, a férfi hátán is volt azonban szatyor, amelyből egy dakszlikutya feje nézelődött kifelé.

A túrázás logikacsökkentő hatása engem sem került el. Első este András kifejezte abbéli igényét, hogy menjünk kézenfogva az erdőben. Kérése teljesítésére sikerült egy olyan útszakaszt választanom, ahol az ösvény jobboldalát nagy, kerekded, csúszós kövek fedték, így az élmény hatására András szó szerint dobott egy hátast (majdnem tökéletesen reprodukálva az én korábbi hasonló produkciómat).

A Suha Bela völgyében megjelent az, amitől féltünk: egy magyar tinédzserekből álló csapat. Ilyenkor igyekszem eltitkolni saját származásomat; Andrással ez annyiból bonyolult helyzet, hogy nincs közös idegen nyelvünk, így spanyol-német keveréknyelvhez folyamodtunk. A magyar csoport egy ponton sajnos elénk került, ami igen lelassította a haladást (ebben a témában ld. még Visszatérés az Isonzóhoz c. tavalyi bejegyzésemet). A kettővel előttem levő lányt a többiek folyamatosan biztatták, hogy higgye el, vízszintes a lépcsőfok, lépjen rá nyugodtan. Közvetlen előttem egy rózsaszín pólós szöszke ment, akinek pont akkor jutott eszébe hátrafelé fotózni, amikor én egy meglehetősen labilis trepnin álltam; balra függőleges sziklafal, jobbra 20 méteres szakadék. A lány észrevette, hogy nagyon mennék már tovább, ezért a kb. fél méter széles trepnin a falhoz húzódott és rossz angolsággal jelezte, hogy előzzek nyugodtan.
-Hír? Itsz not poszible-feleltem nondeskript akcentussal (annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem spanyol akcentust használni). Mikor a trepnis szakasz végére értünk, megbizonyosodhattam felőle, hogy álcánk sikeres volt, a rózsaszín lány ugyanis odafordult társaihoz:
-Engedjük már előre őket, mert idegesítenek. Az egyiknek mondtam, hogy menjen előre, ő meg csak néz!

Az agykárosodás leggyakrabban eltévedésben jelentkezik. Utolsó napunkon a Mal'a Polana nevű réten ebédeltünk, ahol keresztezi egymást a kék és a piros jelzés. Fiatalemberek egy csapata érkezett meg a kéken, és rögtön el is indultak a piroson arra, amerről mi jöttünk. Csak ketten maradtak hátra (az egyik pulóvert felvenni, a másik talán csokit enni), és csak nekik jutott eszükbe megtekinteni az útjelző táblát. Ennek hatására egyikük pánikszerűen rohant a többiek után, akik, mint kiderült, rossz irányba indultak. Már végeztünk az ebéddel, mire sikerült visszahoznia őket.

A Biely Potok völgyéből épp kiértünk a Hernádhoz, amikor három lengyel jött velünk szembe, és megkérdezték, nem láttunk-e arra buszt. Ezen igen meglepődtünk, mivel a hegység belsejéből jöttünk, ahol minimum öt kilométeren a turistajelzéseken kívül emberi kéz nyoma sem fordul elő. Mint kiderült, a lengyelek bérelt busszal jöttek és szabad program gyanánt tettek egy kis túrát - csak éppen nem tudták, hogy juthatnak vissza. Vagy, ahogy egyikük megfogalmazta a helyzetet angolul:
-We disappeared.
A helyzetet bonyolította, hogy nem emlékeztek, hol áll a buszuk. Lelkesen vizsgálgatták ugyan a térképemet (láthatóan nem láttak még ilyesmit erről a környékről), de folyamatosan arról faggattak, melyik parkoló buszparkoló. Minthogy erre a kérdésre nem tudtam válaszolni, heves vitába bonyolódtak arról, hogy Čingov településen áll-e a buszuk vagy sem. A sofőrt felhívniuk persze nem sikerült. Vagy negyedóra után meggyőztük őket arról, hogy menjenek el Čingovba, aztán ott vagy buszt találnak, vagy valami lehetőséget, hogy segítséget hívjanak. Örömmel állapították meg, hogy a Hernád mentén Čingov nincs is messze, nem kalkulálván a közben előforduló láncokkal és trepnikkel. Csak reménykedhetünk abban, hogy a turistabusz megvárta őket.