Casa de Manfred

Manfred hiába volt osztrák, átvette a mediterrán lezserséget. Első este András megkérdezte tőle, kell-e itt Tenerifén nemzetközi jogosítvány, mert neki csak magyar van.
-Szerintem nem kell-vont vállat Manfred.-De én például két hónapja elveszítettem a jogosítványom. Még beletelik egy kis időbe, míg megkapom az újat Ausztriából.
-És mit szólnak ehhez a rendőrök?
-Semmit, azóta nem állítottak meg...

Manfred ugyanakkor végtelenül kedves és segítőkész volt. Azt is tolerálta, hogy András németül beszélt hozzá, én pedig angolul. Csak akkor zavarodott össze kissé, amikor egy este ugyanazt a kérdést egyszerre tettük fel neki a két nyelven: Manfred felemelt kézzel megadta magát...

Manfred lezsersége magán a hostelen is meglátszott. Első szobánk plafonjáról félig lepattogzott a festék, de ő újrafestés helyett egy virágos kárpitot szögezett fel a mennyezet érintett részének eltakarására. A szellőzőablakot úgy lehetett nyitva tartani, ha az ember bepréselt közé egy spanyol-francia szótárt. Két nap után megkaptuk a másik, kényelmesebb kétágyas szobát. Erre csak a zár volt fordítva fölszerelve, így fordított irányba kellett zárni és nyitni, sőt a kilincset is fölfelé kellett nyomni.

A hostel lakói között bőven akadtak Manfrednál is furcsább szerzetek. Ott volt mindjárt a kerekfejű bácsi, aki naphosszat a belső udvarban ült és olvasott. Egyszer láttam őt elmenni a hostelből: első estéjén, a sarki közértbe. Visszaérve az orrom alá nyomta az ott vásárolt kartondobozt.
-Ez tej?-kérdezte, minden különösebb köszönés vagy egyéb bevezető nélkül. (Az volt.)

Ott volt aztán a kapucnis személy, akinek nemét (nő) csak több nap után állapítottam meg, mert mindig arcába húzott kapucnival mászkált. A tetőn aludt egy kinyitható kempingágyon, és reggel sötétben matatott a konyhában. Egyszer segítőkészen felgyújtottam neki a villanyt, de olyan elnyűtt pillantást vetett rám, hogy le is oltottam rögtön.

A budapesten élő angol lány eredetileg le akart telepedni Tenerifén, de meggondolta magát, állítólag mert túl messze van egyéb utazási célpontoktól. (Manfred aztán elmondta az igazi okot: a lány szerelmes egy nős magyar fogorvosba, és arra számított, hogy az feleségét elhagyva utána jön, de még az emailjeire se válaszolt.) Ez a lány az egyik éjszakát Manfred házában töltötte; ez másokkal is előfordult, ha a hostelben már nem volt hely. Pár nap múlva eldicsekedett vele, hogy kiűzte onnan a kísértetet.
-Volt kísértet Manfred házában?
-Igen! A szomszéd szobából nyikorgást és kopogást hallottam. Manfred nevetett és azt mondta, hogy ez csak a szél. De a szél nem is fújt!
-Vagyis kopogószellem volt. És hogy űzted el?
-Hát a neten olvastam, hogy meg kell kérdezni a szellemet, mire van szüksége, és megkérni, hogy menjen el. Úgyhogy odatettem egy gyertyát meg egy tálba kekszet, és másnapra a szellem eltűnt!
Arra ő sem tudta a választ, miért lenne egy kopogószellemnek éppen kekszre szüksége.

A kedves őrülteknél sokkal idegesítőbb figura volt az alkoholista angol. A barátkozó és pletykálkodó hajlamú Moira néni egy reggel elmondta: a fickó szóbeli figyelmeztetést kapott Manfredtől, mert előző éjjel 3-kor ért haza és mindenkit felzavart. Többet ilyen nem fordult elő (másnap reggel Moira néni azon panaszkodott, hogy éjjel a túl nagy csönd miatt nem tudott aludni), de ez korántsem jelentette azt, hogy angolunk absztinenssé vált volna. Reggel kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőt, majd visszament a szobájába, kezében (elvileg) észrevétlenül egy doboz sört rejtegetve. Engem azonban az sokkolt le igazán, amikor felkelés után kijött a szobájából, kezében egy műanyag demizsonnal, amelynek alján sárga, tetején habos folyadék lötyögött, és bement vele a vécébe.
Úgy döntöttem, nem kérdezek rá a folyadék mibenlétére.