Titsa és tsai

George Mikes rajongóit ki kell ábrándítanom: ez a poszt nem egy zsidó házimacskáról, hanem a tenerifei közlekedés szépségeiről szól.

Kezdődött a történet a Spanairrel, amellyel Madridból Tenerifére utaztunk. Felszállva meglepetten észleltük, hogy helyünkön egy idős spanyol házaspár ül, ugyanoda szóló beszállókártyával. A légiutaskísérők nem értették a dolgot, de leültettek minket az utolsó sorba. Azután egyikük odafordult hozzánk.
-Volt feladott poggyászuk?
-Igen, egy-egy-feleltem rosszat sejtve. A stewardess telefonálni kezdett valakikkel, én meg már felkészültem rá, hogy nem lesz mibe átöltöznöm megérkezésünk után. Szerencsére kiderült, hogy csomagjaink rajta vannak a gépen, és némi késéssel elindultunk. Három órával később ereszkedőben voltunk Tenerife Norte repülőterére, amikor a pilóta hirtelen felrántotta a kormányt, és átnavigált a déli repülőtérre. Állítólag köd volt (ezt mi nem láttuk). A légiutaskísérők vadul próbáltak szervezkedni, hogy buszok szállítsák át az utasokat az északi reptérre, de mi úgy döntöttünk, ezt nem várjuk meg. Felhívtuk Manfredot - aki igencsak meglepődött az északi reptéren, mikor járatunkat megérkezés előtt 10 perccel törölték -, hogy jöjjön le értünk.

Szerencsére Tenerife nem nagy sziget, és teljes egészében behálózza a Titsa, vagyis a helyi busztársaság. Menetrendje fent van az interneten, de csak a célállomásokról való indulást jelzi; azt az utasnak kell megsaccolni, mennyi idő után érkezik az adott megállóba. A megállók elvileg számozottak: mindegyiken ott díszeleg a "Megálló száma: " felirat, ám magát a számot összesen két megállón láttam. A Titsák három méretben jönnek: normál, csuklós és mikrobusz (kistitsa). Ez utóbbi igen praktikus a kanyargós hegyi utakon, ahol normál buszokkal nem könnyű a hajtűkanyarokat bevenni. Mascából hazafelé menet egy méretes turistabusz ment kettővel előttünk, amely minden kanyarnál tolatni volt kénytelen, a közvetlenül előttünk menő (kisebb) busz sofőrjének hathatós navigálásával.

A Titsák, akárcsak a tenerifei autósok, száguldanak, mint az őrültek. A gyalogos azonban szent, őt mindig átengedik. Egyszer tanúi voltunk, amikor egy meggondolatlan autós rádudált a zebrán szerinte túl lassan áthaladó fiatalemberre. A gyalogos erre a földre vetette magát és lenyomott pár fekvőtámaszt, ezzel tanítva meg a türelmetlen sofőrt, hogy a zebrán neki van elsőbbsége.

A tenerifei vezetési kultúra mellett András joggal tartott attól, amikor majd a Manfredtől bérelt autóval fogunk közlekedni. Aggodalma csak fokozódott, mikor meglátta az autót. A kis Peugeotról hámlott a festék, gázpedálját izomból kellett nyomni, és a sebváltó olykor az útkereszteződés kellős közepén beragadt. Bezárni nem lehetett, de Manfred szerint ez jobb is: ha bezárjuk, még azt hiszik, érdemes belőle kilopni valamit. Az első napunk után, a hostel elé beparkolva olyan gyanús hangokat és szagokat produkált a jármű, hogy megkértük Manfredot, vigye el megjavíttatni. A javítás egy napja alatt megkaptuk Manfred másik autóját, egy hétüléses Nissant. Amilyen kicsi volt a Peugeot, olyan nagy ez: alig találtunk neki parkolóhelyet, és parkoláskor mindig be kellett hajtani a visszapillantó-tükröt, különben nem férnek el mellette mások a szűk utcákon. András, aki nem szokott hozzá az ekkora járműhöz, csak előrefele tudott vele parkolni. Állapotát tekintve viszont ez a kocsi se múlta felül sokkal a Peugeot-t: rádióját valamiért nem lehetett leállítani, hátul a Serena márkanév pedig egyik oldalon lifegett. Ez utóbbi okozta a problémát egy parkolóban a Teide Nemzeti Parkban. Két rendőr lépett oda az ablakhoz.
-Elnézést, gond van a rendszámtáblával.
Rosszat sejtve mentem hátra: csak nem esett le ez a szar? De nem, csak a felirat lógott rá az elejére.
-A rendszámnak teljes egészében látszódnia kell-figyelmeztettek a rendőrök. Megfogtam a felirat lelógó végét és visszaakasztottam, noha semmivel rögzíteni nem tudtam.
-Köszönjük, asszonyom, rendben van-mondták a rendőrök és odébbálltak.