2013. október 7., hétfő

Hol vagy, Laci??

Eleinte sejtettük, hogy Laci hol van: a Pécsről Kanizsára tartó vonaton (persze nem hátul, mert az a krumplifejű palacsinta helye), amely 5 körül ér be a kanizsai állomásra. Addigra kellett nekünk is autóval odajutnunk, hogy ott fölszedjük és induljunk tovább Szlovéniába. Nagykanizsára még be is értünk időben, de a vasútállomást megtalálni már nem volt olyan egyszerű dolog. Hármunk közül csak a Mester járt ott korábban: ott kellett vonatról buszra szállnia, és a magyar várostervezés sajátosságainak következtében így egész jól körbejárta a várost. Rá is mutatott egy utcára, amely szerinte a vasútállomásra vezetőhöz hasonlított. Ám csak hasonlított hozzá, mert miután átmentünk a síneken, zsákutcába kerültünk. Egy helybéli tanácsára megfordultunk és valószínűleg jó irányban haladtunk egészen a körforgalomig; itt ismét egy, a Mesternek ismerős utca tévesztett meg minket, amely ismét zsákutcának bizonyult; igaz, ez tulajdonképpen a vasútállomásra vezetett volna, de csak gyalogosan. Ezúttal egy helybélinek tűnő hölgytől kértünk útbaigazítást.
- Menjenek vissza a körforgalomig és ott forduljanak jobbra-javasolta a hölgy, és a nyomatékosítás kedvéért intett is a bal kezével. Ezek után túlzottan nem hagyatkoztunk rá, de azért visszamentünk a körforgalomhoz. A harmadik kiválasztott utca végre valóban a vasútállomáshoz vitt ki minket. 5 óra 10 volt; lékekszakadva ugrottunk ki a kocsiból, mikor megérkezett Laci sms-e:
"Még a vonaton vagyok, a kaller szerint kb. 20 percet késünk."

Miután Laci megérkezett a szokatlanul hideg és szeles kanizsai vasútállomásra, azt is bevallotta, hogy nem hozott úti kaját. Azt kérte, álljunk meg az első kisközértnél, hogy gyorsan bevásárolhasson. Tényleg nagyon gyorsan vásárolt: pár perc múlva a kocsiban ülve már láttuk, ahogy szalad felénk. Thomas mindenesetre beindította a motort és előregurult néhány métert, ne szaladjon hiába.

Laci második eltűnése a postojnai cseppkőbarlangnál következett be. Mikor kijöttünk, ömlött az eső (bent ilyesmit nem tapasztaltunk), ezért mi hárman egy szuveníres bódé ernyője alá menekültünk. Laci egyelőre sehol; úgy véltük, a belépéskor készített fényképeinket nézegeti a kijáratnál. Mivel a Mester és én egy vécélátogatást is beterveztünk, abban maradtunk, hogy Thomas megvárja Lacit, mi meg addig előremegyünk a vécéhez. Direkt felváltva vettük használatba, hogy addig a másik őrködhessen odakint. Hiába: Thomasék a jelek szerint elkerülték a figyelmünket. Legalábbis mikor már jó 20 perce ott állhattunk, gyanús lett a dolog. Visszamentünk a bódéhoz, ahol persze se Laci, se Thomas. Az én telefonomnak az akkuja volt lemerülve, a Mesterén meg alig volt pénz, de végül megpróbálta felhívni Thomast. Jól tette: kiderült, hogy ők már a kocsiban ülnek a parkolóban és ránk várnak...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése