Reptéri bonyodalmak

Még a gyorsforgalmin jártunk, mikor Etelka hívott.
- 10 perc múlva ott vagyok –közöltem köszönésképp.
- Nem kell sietnetek, mert találtak egy gazdátlan csomagot, úgyhogy lezárták az egész A terminált. Most itt állunk az épület előtt. Szóval nyugi, nem megy el a gép nélkülünk.
Ez utóbbiban annyira nem voltam biztos, mivel a riadó előtt is becsekkolhattak emberek. Odaérve már messziről láttuk, hogy az emberek az A terminál felől a B terminálhoz özönlenek. Hát persze, hiszen a biztonsági ellenőrzés közös (erre már rájöttünk, amikor egy korábbi utunkon valamiért másik terminálhoz küldtek minket). Így szépen kiszálltam a B terminálnál és beálltam a sorba. Leadtam a drótot Etelkának is, de kiderült: ő nem csekkolt be online, ráadásul feladott poggyásza is van, így kénytelen megvárni, míg kinyit az A terminál.

Bejutottam a váróba, és azon tűnődtem: ha tolmácskollégámon kívül a magyar résztvevők se jutnak be, akkor lehet, hogy csak én utazom a csapatból, és akkor lesz egy szabadnapom. Amikor azonban elkezdődött a beszállás, megpillantottam Etelkát a sorban. Mint kiderül, a résztvevők is bejutottak, bár nem épp nehézség nélkül: minthogy poggyászt feladni nem tudtak, minden cuccukat kézipoggyásznak minősítették és kihajították belőle a 100 ml fölötti mennyiségű folyadékokat (beleértve Pali gyógyszerét – még mindig levelezget a légitársasággal, hogy kapjon érte kártérítést). Volt, aki kapuzárás előtt konkrétan két perccel ért oda, új jelentést adva a „kapuzárási pánik” kifejezésnek.

Bécsben már együtt mozogtunk, kivéve Danielt, akinek valamiért erre a járatra nem sikerült becsekkolnia, így ki kellett mennie a tranzitból, hogy ezt elintézze. Mi hamar megtaláltuk a kaput, letáboroztunk a közelében; a srácok szendvicset ettek, Etelka a kávézóban kiválasztotta azt a sütit, amelynek kb. minden összetevőjére allergiás, én meg bementem a dutyifreebe nápolyit venni. Már nem volt sok idő az indulásig, de se sort nem láttunk a kapunál, se Danielt. Végül Pali odament kérdezősködni, és ezzel jött vissza:
- Azért nincs sor, mert már mindenki bent van, csak minket várnak.
- És Daniel?
- Lehet, hogy bent van, de ha nem,majd idetalál. De ne várjunk rá tovább, mert a végén lekéssük a gépet.
Beszálltunk tehát, de a srácok nagyon nyújtogatták a nyakukat, nem látják-e Danielt. A mellettem ülő burgenlandi úriember, aki – mint kiderült – hajóútra készült, szintén sűrűn felállt és nézegetett hátra.
- Elvesztettem valakit – magyarázta.
- Ja, mi is, de nem nagy ügy; ha itt maradt, akkor így jártunk.
- De nekem muszáj megtalálnom azt az embert, mert övé a hajó!

Persze a visszaút se ment simán. A spliti reptérről valamiért minden gép késve indult (ehhez semmilyen magyarázatot nem fűztek, a hangosbemondón kizárólag elveszett svédeket keresgéltek). Hiába lett volna egy óránk a csatlakozásig Frankfurtban, ennek nagy részét a levegőben töltöttük. Leszálláskor be is mondta a sztuvi, hogy a budapesti utasokat majd táblával várja valaki odalent és őt kell követnünk. Valóban ott is állt egy nő (a srácok „öregasszony”-ként hivatkoztak rá, pedig max 50 éves lehetett), és ellenőrizte a beszállókártyákat. Persze pont ekkor zárta be a telefonom a korábban megnyitott pdf-et, és szerencsétlenkedtem vele további nemtomhány percet. Ezután kis csapatunkat, valamint a szintén Budapestre készülő két külföldi fickót beültettek egy mikrobuszba és megkerültük a fél repteret, míg egy számmal ellátott kapuhoz nem értünk.
- 35A, ez az enyém! – örült meg Enrique Carlos Diego.
- Az nem a kapuszám, cica, az az ülőhelyed – világosítottam fel. Pali jól szórakozott.
- Vicces is volna, ha ő a 35-ös kapun szállna be, én meg a 36-oson.
- Hát ezek után bármi jöhet.
Ezek után az jött, hogy kiszállítottak minket, sorba álltunk az útlevél-ellenőrzésnél és egy marcona fejű határőr végignézte mindenkinek a személyijét (ahhoz képest, hogy késésben voltunk, nem siette el). Ezután visszaszálltunk a kisbuszba, újabb rövid körutazás a repülőtéren, míg megálltunk egy gép előtt. Ahhoz képest, hogy tíz perc múlva indultunk volna, a pilóta épp az ablakot mosta. Minket se engedtek ki a kisbuszból, csak az „öregasszony” szállt ki, és kérdezett valamit a pilótától. Amúgy a többi utasnak se volt se híre, se hamva.
- Lehet, hogy ez nem is a mi gépünk – dobtam be. Az egyik külföldi fickó rögtön álmodozni kezdett.
- Lehet, hogy véletlenül elvisznek a Seychelle-szigetekre, vagy valami karib-tengeri üdülőhelyre.
- Az nem jó, mert csak reggelre érnénk oda, és már tennének is föl minket egy napközbeni vissza gépre – hűtöttem le. – Olyasmi kéne, ami nem hosszú út, de ma már nem tudnánk visszajönni, így kénytelenek lennének szállást biztosítani nekünk. – A külföldi elismerte a logikámat, így kiegyeztünk Mallorcában.
Sajnos nem volt szerencsénk: ez a budapesti gép volt, csak késve indult.