Macskák szigete

Viš szigetéről az átlagos turistának csak a Kék Barlang jut eszébe. Az ilyen felfogáson azonban rögtön meglátszik, hogy csak az utazási irodák brosúráiból tájékozódik, és nem fordít elég figyelmet a sziget valódi jellegzetességeire. Amelyek között első helyen természetesen a macskák állnak.

Komiža városa szó szerint tele van macskákkal. Az utcán sétálva a lábad körül szlalomoznak, ha pedig megállsz egy kőkorlátnál naplementét nézni, azonnal felugranak melléd. A helyiek persze imádják őket, számos ház előtt tesznek ki macskatálkákat. Számukat jellemzi, hogy Kataržina, akinek eredeti célja az volt, hogy a sziget összes macskáját lefotózza, egy nap után feladta a projektet.

Első és legközelebbi barátságomat Vámpikával kötöttem. A Vámpika nevet azért adtam neki, mert ha a sok simitől belelkesült, harapdálni kezdte az ember kezét. Vámpika a szálloda bejárata előtt korzózott és kunyerálta a simit; kihasználta, hogy a strandnak erre a szakaszára nem szabad kutyát vinni, így az egész terep az övé és társaié.


Szabad idejükben valószínűleg grilleztek, ugyanis egyszer kinézve Vámpika kedvenc helyén egy kerti grillt pillantottam meg. Természetesen csapatunk több tagját bemutattam neki és mindenki el volt tőle ragadtatva, Vámpikánál azonban én maradtam a kedvenc és végül mindig hozzám tért vissza. Ha kimentem a kapun, jellegzetes nyávogásával üdvözölt és kezdődhetett a simiparti.

A fenti képen látható régi romos házban egy kajakkölcsönző üzemelt, amelynek ember tulajdonosai mellett két fiatalkorú macskalkalmazottja is volt. Vöri félénkebb állatka volt, az eredeti dizájnú Harlekin azonban (aki igen hasonlít egyik barátomra a budapesti Cat Caféból) a játék kedvéért minden félelméről megfeledkezett: ő ugyanis méltán kiérdemelte a Komiža legjátékosabb macskája nevet. Noha szerette a simit, a simipartik nála sose tartottak sokáig, mert közben garantáltan észrevett egy játékszert. Játszott a nejlonzacskókkal, a lepkékkel, sőt tesókája farkával is.

Sokáig azt hittem, Harlekin Vámpika előző gyerekeinek egyike, de inkább csak rossz szomszédi viszonyt ápoltak egymással. Egyik este Vámpika észrevette a ház mellett sétáló Harlekint és támadólag közeledett felé. Én próbáltam lefogni és nyugtatni, de ez csak egy darabig hatott: utána kicsúszott a kezem alól, Harlekinhez rohant és úgy felékapott, hogy a kisebbik állatka csak harcművészetből tanult vetődéssel tudta kivédeni. A helyzetet két francia kislány oldotta meg: ők Harlekint kezdték simogatni, stratégiailag közé és Vámpika közé állva, így ez utóbbi hamarosan eloldalgott.


Állatbarát csapatunk tagjai közül azonban Jocival esett meg a legjobb macskás sztori. Az utcán sétálva egy kapu előtt egy keservesen síró macskát pillantott meg, aki ránézett és követelőzően felnyávogott. Joci – miután mérlegelte a potenciális akadályokat (például hogy nem tud horvátul, vagy hogy esetleg elhajtják a francba) – bekopogott.
- Elnézést a zavarásért, de nagyon sírt a macska.
- Ja, semmi baj, köszönjük – felelték a lakók