El Gaitero

 A találkozási pont La Calderánál volt reggel fél 8-kor. Ennek én igen örültem, hiszen az óránként induló 345-ös pont félre ér föl - egész addig, míg rá nem jöttem (túra előtt két nappal), hogy reggel 9 előtt a buszok nem mennek fel La Calderáig, csak Aguamansáig. Próbáltam az eseménybe írni, illetve válaszolni az emailre, amit küldtek, de semmi reakció. Végre többedik átolvasásra megtaláltam az emailben a túravezető elérhetőségét, írtam neki, és ő megszervezte, hogy az egyik túratárs, Sonsolel, felvegyen az orotavai buszállomáson.

Mivel tudtam, hogy három másik ember is ott száll be, kerestem a szememmel a túratársnak tűnő személyeket. Végül mégis Mildred azonosított be engem, és bemutatott egy kedves idős bácsit, Isidrót. Az is kiderült, hogy Sonsolel csak velem kommunikált Whatsappon, így én tájékoztattam a többieket, hogy fél nyolckor még csak épp lefordult az autópályáról. Ráadásul előkerült Paco, ami összesen már négy, de mint megtudtam, Isidro egy Dori nevű másik túratárs autóját várta, így mikor Sonsolel megérkezett, tovább aggódtunk azon, hol lehet Dori, és tíz percet még ácsorogtunk (mindeközben Sonsolel mikrobusza a 108-as helyén parkolt, de ez nem nagyon izgatott senkit, a forgalmi irodistát és a várakozó buszsofőröket is beleértve). Végül otthagytuk Isidrót és elindultunk, levágva az összes lehetséges kanyart fölfelé, amitől az utunk minden értelemben meredek lett.

Azért kellett pontosan érkezni, mert La Calderától egy bérelt busz vitt minket El Gaiteróhoz, a túra kiindulópontjához, ami nem közelíthető meg tömegközlekedéssel. Javier, a túravezető mindenkinek lelkére kötötte, hogy legyünk pontosak, a busz fél 8-kor indul, hogy 8-kor elkezdhessük a túrát. Ez nekem alapból gyanús volt, mert a Google Maps szerint háromnegyed óra volt La Calderától El Gaitero busszal a legrövidebb úton - ami azt jelentette, hogy felmegyünk a Teide Nemzeti Parkba és lecsorgunk az esperanzai úton. A sofőr ugyan nem volt biztos benne, hogy ez a megoldás, de a túratársak meggyőzték, így miután vártunk háromnegyed nyolcig (teljesen fölöslegesen, már mindenki ott volt), beszálltunk a buszba és elindultunk.

El Gaitero nem egy település, hanem egy tűztorony a Tenerifét átszelő TF-131-es turistaút mentén. Nem könnyű ezért felismerni, sofőrünknek sem sikerült. Nekem csak gyanús volt, de akik a 131-es előző szakaszát is járták, egyértelműen megállapították, hogy túlmentünk. A gond csak az volt, hogy egy kanyargós hegyi úton, 1600 méter magasságban nem egyszerű egy hatalmas busszal megfordulni. Jóval lejjebb kellett mennünk, míg találtunk egy kiépített kilátót, és a hátul ülő túratársak navigálásával nagy nehezen megfordultunk. Ezután 1-2 kilométer múlva megtaláltuk a tűztoronyhoz vezető keskeny aszfaltutat. Mondjuk amennyire ki volt jelezve, nem csoda, hogy a sofőr nem vette észre: a fába vésett Gaitero feliratot félig megette a szú, a tűztornyot jelző táblának pedig letört az alja.

A turistaút szerencsére ennél sokkal jobban volt jelezve. Helyenként még láttuk az első táblákat, amelyekkel annó a 70-es években kijelezték az utat:

Napjainkban persze már sokkal profibb táblák állnak minden kereszteződésnél, jelezve, hány kilométerre van a következő állomás. Amikor megpillantottuk a "La Caldera: 13,2 km" táblát, megállapítottuk, hogy még jó sokat kell gyalogolnunk. Arra azonban nem számítottunk, hogy több mint félóra múlva ugyanez szerepel majd a táblán, noha azóta jó sokat jöttünk. Mondjuk másoknak is okozhatott ez fejtörést, mert valaki a táblára rávéste a "ROSSZ" feliratot (mármint spanyolul persze). Továbbmentünk, és körülbelül 10 perc után újabb tábla hirdette, hogy úticélunk már csak 10 kilométerre van. Gratuláltunk tehát magunknak, hogy ilyen gyorsan lezavartunk 3 kilométert, és sokkal vidámabb hangulatban indultunk tovább.