Rita kaputelefonja nem működött. Először messengeren hívtam fel, mivel korábban is úgy beszéltünk, de nem érkezett reakció, ezért a telefonra hagyatkoztam. Így végül elértem, lejött és beengedett.
A két cica közül Arwenkével régi barátok vagyunk, most is odajött simiért, Gusztika azonban - noha már vagy harmadszorra jártam ott úgy, hogy ő is ott volt - megint elrejtőzött a galérián. Rita végül fölment és fölemelte, hogy legalább lássam. A meglepő eredmény az lett, hogy Gusztika is észrevett engem. Hatalmasra tágultak a szemei, és így harmadik találkozásra úgy döntött, szemügyre kéne venni engem. Először csak a szekrény tetejére ugrott át és onnan nézelődött, biztonságosan a plüssállatok mögé bújva.
Később azonban átsétált a macskalépcsőre, és úgy döntöttem, most én is teszek egy lépést. Felnyújtottam felé az ujjamat: megszaglászta, hozzáérintette az orrocskáját. Aztán vissza a szekrény tetejére. De később megint lejött a macskalépcsőn, és most már felállhattam mellette, hozzádörgölődzött a kezemhez. Végül annyira felbátorodott, hogy lejött a földre, bár ha felálltam, bemenekült Rita edzőcipője mögé, hátha ott nem látom (Gusztika háromszor akkora, mint a cipő). Rita előhozta a tollas botot, ami az aktuális kedvenc játék, hogy játsszak velük. Bár Arwenke sokkal gyorsabb volt, így Gusztikával nem sokat játszottunk, most már megbízott bennem, feljött a díványra és még simogatni is engedte magát.
Egy órája voltam ott, amikor Rita képernyőjén megjelent a messenger-hívás ikonja.
- Valaki keres - szóltam neki. Rita jobban ellátott a képernyőig.
- Te keresel.
- Tényleg? - vettem elő meglepve a telefonomat, hátha véletlenül benyomódott. De nem. Most érkezett be az egy órával korábbi hívás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése