Javier azt írta, hogy a találkozó a La Cacita nevű étterem előtt van. Ez okozott némi gondot, mert Punta de Hidalgóban nincs ilyen nevű hely, de második próbálkozásra a Google Maps rájött, hogy valószínűleg a "La Casita" szó félreírása történt. Ami történetesen van a faluban, sőt nagy örömmel láttam, hogy nyitva is lesz már reggeltől, így van esélyem egy kávéra még a strandtakarítás előtt.
Tejinából futva mentem le Punta de Hidalgóba, és 20 perccel a megbeszélt találkozó előtt értem az étteremhez. Annak főbejárata ugyan zárva volt, sőt éppen takarították a teraszt, a mellette levő kisebb büfében azonban jó sokan üldögéltek, szemben a hidalgó (az utolsó guanchó király fia) szobrával.
Odabent volt ugyan egy szabad asztal, de reméltem, hamarabb szolgálnak ki, ha a bárpulthoz ülök. Hatalmas volt a fejetlenség, hiszen vélhetően ez volt az egyetlen nyitva levő vendéglátóhely a faluban így szombat reggel, ahol a spanyolok szokásos fánkjukat és forró csokijukat elfogyaszthatták. A pult mögött a háttérben két pultos is nyüzsgött, ám egyedül a szemüveges főnökasszony jött olykor előre és megkérdezte:
- Akar valaki fizetni?
Egy ponton próbáltam jelezni neki, hogy én előbb rendelni szeretnék, de rögtön hátrasietett. Szemlátomást a gyermekkorom kifőzdéiből ismert fizetőpincér intézménye működött itt is, azzal a sportszerű nehezítéssel, hogy a másik két pincér teljesen elveszett a rendelések között. Mellettem egy fickó egy elviteles dobozzal üldögélt rezignáltan. A fizetőpincér odalépett hozzá:
- Te már fizettél, nem? Hiányzik valami?
- Igen, egy eszpresszóra várok.
Ekkor a fizetőpincér hátrament és utasította egyik alkalmazottját.
Végre nagy nehezen leadtam a rendelést egy elviteles rántottás szendvicsre és egy tejeskávéra, amit meggondolatlanul helyben fogyasztásra kértem abban a hiú reményben, hogy az elkészítése és az elfogyasztása nem kerül többe tíz percnél. Ám láthatóan senki se érezte sürgetőnek a kávémat, bár azt örönmel konstatáltam, hogy valaki kihoz a raktárból egy csomag bagettet. Pár perccel később az egyik bagettet a pincér fickó kettévágta, rászeletelt valami kerek pirosat, amiről reméltem, hogy nem kolbász (szerencsére paradicsom volt), és feltette melegíteni a grillre. 9 óra 52-kor kihozták a kávémat, ami persze tűzforró volt, esélyem se volt 10 perc alatt meginni. Miután a szendvicsem is megérkezett (szintén tűzforrón, de úgyis elvitelre kértem), igyekeztem felkelteni a fizetőpincér figyelmét, de sikertelenül. Egyik oldalamon egy fiatal pár, a másikon két kamaszfiú várakozott. Az előbbiekhez végül odament a pincér.
- Szerintem itt a lehetőséged! - kiabálta oda nekem az egyik kamaszfiú, de akkora zaj volt, hogy csak a harmadik ismétlésre értettem meg. Magamtól is rájöttem persze, hogy most kéne a bankkártyámmal integetni, a főnökasszony észre is vette, de ignorálta, és visszament hátra. Ekkor egy másik pincért sikerült megfognom és mutogatnom neki, hogy fizetni szeretnék, de ő közölte, hogy ezt csak a főnökasszonynál lehet. Pedig közben 10 óra lett, nem akartam, hogy a társaim azt higgyék, elkéstem. Ezért a pulton hagytam a szendvicsemet és a futódzsekimet (nehogy valaki azt higgye, leléptem), és kiszaladtam a szobor előtt üldögélőkhöz.
- Bocsi, az van, hogy még nem sikerült fizetnem.
- Semmi baj, nem sietünk - nyugtatott meg Javier. Ez láthatóan igaz volt a kávézó személyzetére is, mert beletelt még jónéhány percbe, míg ki tudtam fizetni a rendelésemet.
Vannak, akik csodálkoznak, hogyan tudnak a déli parton magyar hajléktalanok rendszert csinálni abból, hogy esznek egy étteremben, és utána fizetés nélkül lelépnek. Ezek után annyira nem lepődöm meg rajta.
