Fejetlenség

 Ahogy kiértünk a la esperanzai kiserdőből a főtérre, egy fura szoborra lettem figyelmes, amely egy hosszú köpönyeges juhásznak tűnt, de fej nélkül.

- Nincs feje! - poénkodtam, abban a hitben, hogy szemből biztos kiderül, miben tévedtem. Ám nem derült ki: leérve azt láttuk, hogy a szobor tényleg egy nyakban végződik:

- Talán leesett valahova - vélte Graham, és én tényleg körbenéztem a földön, nem látok-e egy elgurult fejet, de persze sehol semmi.

- Múlt hétvégén volt itt az aratóünnep - mondta Györgyi, aki ezeket nagyon számon tartja. - Biztos annyit bulizott, hogy elvesztette a fejét.

Nemcsak mi rökönyödtünk meg a fejetlen szobron: a kacsák úgy kiakadtak, hogy bemenekültek a mászóka alá: 

Itthon utánanéztem a fejetlen szobornak, és kiderült, hogy természetesen félreértelmeztük. Nem egy embernek állítottak itt emlékművet, hanem magának az "esperanzai takarónak", amit a hegyen lakók télen kabát helyett szoktak viselni.

Szabadtéri koncertből szalonkoncert

 Egész héten aggódva nézegettem az időjárásjelentést, amely pont péntek estére, a szabadtéri koncert napjára jósolt esőt. Sajnos ez a jóslat pénteken napközben sem változott, és egész délután borult volt az ég.

- Ti hoztok valamit eső ellen? -kérdeztem. - Mert lehet, hogy én csak egy kapucnis pulcsit viszek.

- Nálam van esernyő - mondta Györgyi.

- Akkor viszek én is.

- És esernyőt fogtok nyitni a nézőtéren? - kérdezte András. - Én esőkabátot viszek.

Ez egyébként bennem is megfogalmazódott, de miután a kék poncsóesőkabátom láttán a múltkor Bea lelkendezve azt kiáltotta: "Jé, szemeteszsákban jöttél?" - úgy gondoltam, a koncerthez nem igazán illene. Maradt a kapucnis pulcsi meg az ernyő.

Természetesen egy csepp sem esett, míg el nem kezdődött a koncert, akkor viszont megindult a szitálás, amit helyi kifejezéssel "chipichipi"-nek neveznek. A kvartett kockás sapkás bőgőse egy ponton meg is kérdezte a közönséget, hogy hagyják-e abba vagy folytassák, de a közönség úgy döntött, hogy őket nem zavarja az eső. Úgy ítéltem meg, az ernyő zavarná a mögöttem ülőket, ezért csak feltettem a kapucnimat és a vízhatlan táskát, amiben az ernyőm lapult, az ölembe terítettem. Később láttam, hogy voltak a hátsó sorokban, akik tényleg ernyőt nyitottak, főleg, amikor az eső durvulni kezdett. Ezen a ponton már a zenészek is féltették a hangszereiket, ezért bejelentették, hogy szünetet tartunk a koncertben, és ponyvával letakarták a szintetizátort és a dobszerkót.

Behúzódtunk az árkádok alá a bejárat mellett. Alig tíz perc múlva azt láttuk, hogy a kockás sapkás fickó hozza be a bőgőjét. Kiderült, hogy úgy döntöttek: nem várják meg az eső végét, hanem bent a szalonban folytatják a koncertet. Ezen mondjuk meglepődtem, mert ennél jóval nagyobb helyiségek is vannak az épületben, de valamiért emellett döntöttek - talán azért, mert volt benne egy egész jó állapotban levő régi zongora, így a billentyűsnek nem kellett becipelnie a hangszerét, a szaxofonosnak és a bőgősnek pedig az ilyesmi nem okozott gondot. Csak szegény dobos volt bajban; végül azt a megoldást választotta, hogy bevitt egy darab dobot és pár szett dobverőt. Ezzel a szegényes felszereléssel próbált kreatívkodni: olykor a szájában tartotta a tartalék dobverőt, amire a szóló közepén lecserélte a másikat, máskor a könyökét és a tenyerét is használta, ha meg úgy érezte, más felületre van szüksége, különösebb fenntartások nélkül a nagybőgő oldalán ütötte a ritmust.

A szalonban kényelmes, de kevés ülőhely állt rendelkezésre, így voltak, akik állva hallgatták a koncertet. A zenészeknek az a reménye is meghiúsulni látszott, hogy a közönség táncra fog perdülni. Az utolsó előtti szám alatt azonban észrevették, hogy egy pár, akik a szomszéd helyiségbe kényszerültek, ropni kezdi. A bőgős nagy lelkesen integetett nekik, ők pedig levették a cipőjüket, előre mentek a zenészek elé, és spontán bemutatót tartottak. A végén ők is tapsot kaptak, akárcsak a zenészek, a lány pedig a kezével szépségkirálynősen integetve vonult le a "színpadról".

A szabadkőművesek igencsak meglepődtek volna, ha valaki azt mondja nekik, hogy páholyuk székházában alapítása után 175 évvel zokniban fognak swinget táncolni.

Egzotikus állatok az Anagában

 Az "egzotikus" persze mindenkinek mást jelent. Sokak számára egzotikusnak tűnnek az olyan állatok, amelyek csak itt, a szigeteken élnek, a kontinensen nem fordulnak elő - például ez a kis "félmeztelen" csiga, aki félúton van a házas és házatlan csigák közt: jól látszik, hogy van ugyan háza, de ezt a testén belül hordja.

Környezetvédelmi szempontból viszont azok az állatok minősülnek egzotikusnak, akik nem őshonosak az adott területen, hanem később, az emberrel együtt érkeztek. Tenerifén ilyenek például a macskák. Az Anaga mélyén, a Casa Carlos nevű étteremnél a vörös macskáknak saját kis háza van, bár ajtó helyett inkább a tetőn keresztül közlekednek:

Természetesen teljes ellátást is kapnak cserébe a szolgálataikért: ugyanis ők vigyáznak az étterem csirkéire.

Csapatunk tagjai természetesen lelkesen fotózták a cicák mellett a kiscsibéket is, és nemzetközi társaság lévén, a beszélgetés hamarosan arra terelődött, "mit mond" a kakas különböző nyelveken.

- Spanyolul "kikirikí" - mondta Javier.

- Franciául "kukurikú" - mondta a francia srác.

- Magyarul "kukurikú", de lehet olykor "kikirikí" is - mondtam én. Ezután minden szem Danira szegeződött.

- És kínaiul mit mond? - kérdezett rá Javier. Dani kicsit elveszettnek tűnt.

- Nem tudom. Nem mond semmit. Általában megesszük, mielőtt megszólalhatna.

La Cacita

 Javier azt írta, hogy a találkozó a La Cacita nevű étterem előtt van. Ez okozott némi gondot, mert Punta de Hidalgóban nincs ilyen nevű hely, de második próbálkozásra a Google Maps rájött, hogy valószínűleg a "La Casita" szó félreírása történt. Ami történetesen van a faluban, sőt nagy örömmel láttam, hogy nyitva is lesz már reggeltől, így van esélyem egy kávéra még a strandtakarítás előtt.

Tejinából futva mentem le Punta de Hidalgóba, és 20 perccel a megbeszélt találkozó előtt értem az étteremhez. Annak főbejárata ugyan zárva volt, sőt éppen takarították a teraszt, a mellette levő kisebb büfében azonban jó sokan üldögéltek, szemben a hidalgó (az utolsó guanchó király fia) szobrával.

Odabent volt ugyan egy szabad asztal, de reméltem, hamarabb szolgálnak ki, ha a bárpulthoz ülök. Hatalmas volt a fejetlenség, hiszen vélhetően ez volt az egyetlen nyitva levő vendéglátóhely a faluban így szombat reggel, ahol a spanyolok szokásos fánkjukat és forró csokijukat elfogyaszthatták. A pult mögött a háttérben két pultos is nyüzsgött, ám egyedül a szemüveges főnökasszony jött olykor előre és megkérdezte:

- Akar valaki fizetni?

Egy ponton próbáltam jelezni neki, hogy én előbb rendelni szeretnék, de rögtön hátrasietett. Szemlátomást a gyermekkorom kifőzdéiből ismert fizetőpincér intézménye működött itt is, azzal a sportszerű nehezítéssel, hogy a másik két pincér teljesen elveszett a rendelések között. Mellettem egy fickó egy elviteles dobozzal üldögélt rezignáltan. A fizetőpincér odalépett hozzá:

- Te már fizettél, nem? Hiányzik valami?

- Igen, egy eszpresszóra várok.

Ekkor a fizetőpincér hátrament és utasította egyik alkalmazottját.

Végre nagy nehezen leadtam a rendelést egy elviteles rántottás szendvicsre és egy tejeskávéra, amit meggondolatlanul helyben fogyasztásra kértem abban a hiú reményben, hogy az elkészítése és az elfogyasztása nem kerül többe tíz percnél. Ám láthatóan senki se érezte sürgetőnek a kávémat, bár azt örönmel konstatáltam, hogy valaki kihoz a raktárból egy csomag bagettet. Pár perccel később az egyik bagettet a pincér fickó kettévágta, rászeletelt valami kerek pirosat, amiről reméltem, hogy nem kolbász (szerencsére paradicsom volt), és feltette melegíteni a grillre. 9 óra 52-kor kihozták a kávémat, ami persze tűzforró volt, esélyem se volt 10 perc alatt meginni. Miután a szendvicsem is megérkezett (szintén tűzforrón, de úgyis elvitelre kértem), igyekeztem felkelteni a fizetőpincér figyelmét, de sikertelenül. Egyik oldalamon egy fiatal pár, a másikon két kamaszfiú várakozott. Az előbbiekhez végül odament a pincér.

- Szerintem itt a lehetőséged! - kiabálta oda nekem az egyik kamaszfiú, de akkora zaj volt, hogy csak a harmadik  ismétlésre értettem meg. Magamtól is rájöttem persze, hogy most kéne a bankkártyámmal integetni, a főnökasszony észre is vette, de ignorálta, és visszament hátra. Ekkor egy másik pincért sikerült megfognom és mutogatnom neki, hogy fizetni szeretnék, de ő közölte, hogy ezt csak a főnökasszonynál lehet. Pedig közben 10 óra lett, nem akartam, hogy a társaim azt higgyék, elkéstem. Ezért a pulton hagytam a szendvicsemet és a futódzsekimet (nehogy valaki azt higgye, leléptem), és kiszaladtam a szobor előtt üldögélőkhöz.

- Bocsi, az van, hogy még nem sikerült fizetnem.

- Semmi baj, nem sietünk - nyugtatott meg Javier. Ez láthatóan igaz volt a kávézó személyzetére is, mert beletelt még jónéhány percbe, míg ki tudtam fizetni a rendelésemet.

Vannak, akik csodálkoznak, hogyan tudnak a déli parton magyar hajléktalanok rendszert csinálni abból, hogy esznek egy étteremben, és utána fizetés nélkül lelépnek. Ezek után annyira nem lepődöm meg rajta.

Nehéz terepviszonyok

 - Látni, kik jöttek délről - vigyorgott Bea. Északon ugyanis már véget ért a hőhullám, sőt enyhén szemerkélt az eső, a déliek viszont nem tudtak erről, így igen nyáriasan érkeztek. Flori, aki jellemzően fehér túranadrágban szokott jönni (ez általában a túra végére már kevésbé fehér), ezúttal vadiúj túraszoknyájával bővítette rossz öltözködési döntéseinek sorát. Egy másik lánynál ujjatlan felsőjén kívül semmi más felsőruházat nem volt. Szerencse, hogy Miguelék ismét lakóautóval érkeztek, amiben volt néhány tartalék pulóverük, így kölcsön tudtak adni a kevésbé felkészült túratársaknak. Karyn más szempontból lőtte be rosszul az időjárást.

- Szerinted szükség van napszemüvegre? - kérdeztem.

- Nincs, de ez dioptriás. Azt gondoltam, sütni fog a nap, és csak ezt a szemüvegemet hoztam, enélkül viszont nem látok.

Ha az időjárás nem lett volna elég, egy ponton elhagytuk az addig követett széles, kényelmes utat egy keskenyebb kedvéért, amelyet sűrűn benőttek a páfrányok.

A dzsumbuj két oldalán, a civilizációtól meglepő távolságra, megművelt területek sorakoztak.

- Milyen jó kis krumpliföld! - állapította meg Karyn.

- A másik oldalon is van - mondtam. Amikor azonban visszanéztünk, azt láttuk, hogy a veteményes szélén, a széles úton Dolores guggol, és lelkesen öntözi a termést - saját vizével. Ezek után a meredek ereszkedőn Karyn felváltva mondogatta azt, hogy "Jézusom!" és azt, hogy "Jaj, de kell pisilnem!" - Dolores példájából okulva ez utóbbira nem vállalkozott.

A meredek, szűk ösvény szerencsére csak pár kilométeres volt, ám a végére is tartogatott nehezítést. Egy lépcsőszerű meredek szakaszon lehetett leérkezni a faluba, és bár jobboldalt egy kőfal szegélyezte, az elöl menők megtapasztalták, hogy ez csalóka támogatás.

- Ne kapaszkodjatok a falba, mert nem stabil! - kiáltott hátra Antonio. Jesús, aki a lépcsőnél segített a többieknek lejutni, szintén hátrakiabálta ugyanezt, a hátrébb állók pedig továbbadták. Ám akárcsak a Chinese whispers nevű játéknál, itt is fennállt a félreértés, illetve félrehallás veszélye. Vagy ezért, vagy szívatásból szólt oda David Manuelnek:

- Manu, hallod, azt mondják, a falba kell kapaszkodnunk!

A Szűz vízre száll

 Az előző bejegyzésemben a kármel-hegyi és a candelariai Mária-szobor viselt dolgait taglaltam, de más Madonnáknak sem unalmas az élete. Puerto de la Cruz Madonnájának minden júliusban egy keddi napon megmutatják az egész várost, és mivel kikötővárosról van szó, egy kis hajón a tengeren is körbeviszik, hogy onnan is megtekintsen mindent.

Már délelőtt elmentem a templomba, ahol az esti programra előkészítve várt Mária:

és segítője (akiben nem vagyok biztos, kit ábrázol):

Ekkor még nem voltam biztos benne, bevállalom-e a délutáni tömeget, ugyanis láttam képeket, amely szerint a mólónál levő Plaza del Charco ilyenkor teljesen megtelik emberekkel. De Györgyi is írta, hogy jön, így végül rászántam magam.

Tudtam, hogy a Szűz csak fél 7 körül indul el a templomtól, ezért abban reménykedtem, ha 6 körül odaérek, még találok helyet a kikötő körül. A móló külső részén még valóban egész jó volt a helyzet: csak a fal peremén ültek végig, de szerencsére ezek közül is felállt két fiatal, így leülhettem a helyükre. Megírtam Györgyinek, hogy a mólón vagyok, de mint kiderült, ő közben elment a strandra, és csak most tervezett indulni. Így addig is, amíg történik valami, elővettem a könyvemet.

Lassan gyűltek az emberek, de Györgyi nem érkezett meg. Ekkor tudatosult bennem, hogy két móló is van; ráírtam, és persze ő a másikra ment ki, és ott ült fel egy falra. Viszont aggódtam, hogy a nagy tömegben nem lesz könnyű átjutni oda. Ráadásul a túloldalról láttam, hogy ott sokkal nagyobb a tömeg, ráadásul Györgyi messenger-üzenetei alapján a hangulat is kevésbé volt kellemes ("Jézus. Itt úvölt a reggeaton" "már napszúrást kapok. Jó meleg lett itt is", "Ezt a lármát..." "Lent meg folyik a sör... Micsoda àhitat..."). Az én oldalamon nem volt különösebb zaj, némi latin zene szűrődött át a hajókról, a gyerekek meg az öböl vizében pancsoltak. Láthatóan a fürdés is része volt a programnak: a melletten nyugágyakban pihenő két idősebb hölgy egy ponton fogta magát, és minden ceremónia nélkül beugrott a vízbe. Mivel közelebb voltam a nyílt tengerhez, némi szél is fújt, és ez meg a kalapom elviselhetővé tette a meleget. Egyszóval úgy döntöttem, nem megyek át Györgyi oldalára.

A kivetítőn (Györgyi: "Hol a kivetítő?" Én: "Szerintem mögöttetek") úgy láttam, hogy a Szűz igen lassan halad a kikötő felé. Engem leginkább az aggasztott, hogy a kikötő vize az úszkálók mellett is tele volt kisebb-nagyobb csónakokkal és hajókkal, , és nem sok helyet hagytak maguk mellett. "Nem tudom, hogy fog elszlalomozni a szűz" - írtam Györgyinek, mire ő is aggódni kezdett: "Jaj, nehogy vízbe essen! Ay diós!"

Végül a körmenet megérkezett a partra. Elég lassan jutottak le a vízhez, mert át kellett verekedniük magukat a tömegen. Aztán egy kisebb hajóban előreküldték a szentet révkalauznak, és miután ő kitapasztalta az útvonalat, követte maga a Szűz egy nagyobb hajóban, a közönség ujjongása közepette:

Miután a Szűz kihajózott az öbölből, a következő kihívás az volt, hogy az ember visszajusson a mólóról a városba. Ismét nekem volt könnyebb dolgom, hiszen a mi mólónkon kevesebben voltunk (cserébe nem láttuk olyan közelről a Szüzet). Györgyi bejelentette, hogy szeretné követni a Szűz útját a város nyugati oldalán levő Playa Jardín strandig, de neki az is időbe telt, hogy lejusson a falról. Én viszont már nagyon vágytam egy fagyira, és mivel meglepetve tapasztaltam, hogy a Plaza de Charco fagyizójában, ahol a legfinomabb vegán fagyikat árulják, alig van sor, úgy döntöttem, beállok oda és utána fagyival együtt a belső utcákon közelítem meg a Playa Jardínt. Közben a téren elsétált mellettem a körmenetet kísérő zenekar, akik magánszorgalomból azért még zenéltek egy kicsit.

Miután megvettem a fagyit és elindultam, utolértem a zenekart, sőt be is keveredtem közéjük és a strand mellett majdnem felszállítottak a buszukra (számomra ekkor derült ki, hogy ők másik városból, bérelt busszal jöttek). Viszont gyanús volt, hogy a kikötői tömeghez képest itt alig láttam embert. Hamarosan kiderült, miért: talán az erős hullámzás miatt a Szűz úgy döntött, hogy nem megy el a város széléig, hanem visszafordul. Az erődítmény széléről láttam csak: néhány kis magányos fénypont a mostanra már szürke tengeren.

A szüzek találkozója

 

A sztori: októberben elhozzák Tenerifére a Kármel-hegyi szűz szobrát, először Candelariába, ahol a Candelariai Fekete Szűz található (ld. a képen), majd zarándokok serege kíséri Santa Cruzba, a candelariai szűzről elnevezett kórházba. Az ezzel kapcsolatos beszélgetésünk így zajlott le:

- A kármel-hegyi szűz októberben el fog jönni ...

- Mármint hozzánk? Szép hogy előre szólt.

- Nem, hanem ...

- És megírta, hogy csak az a probléma, hogy allergiás a macskaszőrre, ugye?

- Nem, mert igazából Candeláriába fog menni.

- Meglátogatja a candeláriai fekete szüzet?

- Igen. Megisznak együtt egy teát. Fekete teát.

- "Drágám, kérsz egy kis fekete teát? Jaj, bocsáss meg, ezt nem szabadott volna..."

- Miért kér bocsánatot?

- Hát mert nem PC azt mondani, hogy "fekete".

- Teára se? Ne már! És akkor, ha mondjuk Ruloffal teázok, úgy kínáljam meg, hogy "kérsz egy kis afroamerikai teát"? Már amennyiben ő afroamerikainak számít, mert azt inkább az Egyesült Államokban élőkre szokták mondani. Bár végül is a karibi térség is Amerika. Na mindegy, lényeg, hogy a szűz utána elmegy Santa Cruzba a kórházba.

- Rosszul lesz a teától?

- Lehet. És Beának az az ötlete, hogy kísérjük el.

- Miért?

- Hát tudod, hogy támogassuk, ha rosszul lenne vagy valami.

Kalandok a déli öblökben

 

A Charco Archile egy szűk, fjordszerű öböl, aminek ezért tükörsima a vize még akkor is, ha az óceán hevesen hullámzik. Ennek ellenére nem örültem, amikor megláttam Jesúst az egyik partmenti sziklán, amint éppen fejest akar ugrani bele.

- Ne ugorj bele olyan vízbe, amit nem ismersz! - figyelmeztettem.
- De van alja! - védekezett Jesús.
- Minden tengernek van alja. Ez ilyen közös tulajdonságuk.
- Ha nem lenne, valahol Ausztráliában kötnénk ki - fűzte tovább a gondolatomat Lucas, bár földrajzilag némileg pontatlanul.
- Így igaz. A kérdés csak az, milyen az alja és mennyire van mélyen.
- De én látom az alját, és homokos.

Erre már nem volt ellenérvem, és Jesús elegánsan fejest ugrott az öbölbe, amit Lucas meg is örökített a vízálló minikamerájával.

Nem volt meglepő, hogy a környékbeliek is ismerik az öblöt, és sorra gyűltek mellénk mások is. Ezért, és mert a következő öböl az apály közeledtével már kevésbé élvezhető, Carlos kiadta az ukázt, hogy 12-kor továbbindulunk. 12 előtt pár perccel páran indultunk volna fel, de Delia, aki a lépcső tetején állt, megállított minket.

- Csoportkép! Csinálok egy csoportképet rólatok!
- És a többi húsz emberről, aki itt van a strandon? - kérdeztem halkan, de azért közelebb húzódtunk egymáshoz Rosával és Jesússzal. Végül természetesen nem fért bele mindenki a csoportképbe, de Delia ezzel is megelégedett, és elindultunk. Rosa körülnézett a parton.
- Itt van még egy hátizsák.
- Jaj, az az enyém! - döbbent rá Delia. - Annyira fotózgattam, hogy majdnem ittfelejtettem.

A Montaña Amarilla strandja korántsem olyan szélvédett, mint a Charco. Ezért többségünk csak a part menti sziklamedencékbe merészkedett be (a képen jobbra), amiket jacuzzinak használva hűtöttük le magunkat. Ha valaki úszni is szeretett volna, annak a faoszlopokból tákolt kerítés végén volt érdemes próbálkoznia, ugyanis az utolsó oszlophoz egy kötél volt kötve, amit elkapva a strandoló ki tudott mászni a vízből anélkül, hogy elsodorná a hullám. Ezt használta ki egy középkorú, monokinis szőke hölgy, akinek amúgy saját kis kalyibája volt a kerítésen túl, így vélhetően azt a partszakaszt a sajátjának tekintette (bár kétlem, hogy legálisan). Ő el sem távolodott a parttól, csak a kötelet fogva lebegett a vízben. Hamarosan kiderült, miért maradt ilyen közel a parthoz, ott ugyanis feltűnt egy nála jóval fiatalabb és rendkívül kigyúrt srác, akin az én túratársaim közül is sokaknak megakadt a szeme. A nő és a srác hosszasan beszélgettek úgy, hogy előbbi végig a vízben volt, utóbbi pedig a parton.

- Ez olyan romantikus! - jegyeztem meg. - Most jön az, hogy a nő beleesik a tengerbe, a srác meg utána ugrik és megmenti...

Carlos a szemét forgatta.

- Gondolod, hogy ez a pasi megmentené ezt a nőt? Ott hagyná megfulladni!

Büszke városok Tenerifén

 Pride hónap alkalmából számos városban szerveznek eseményeket. Puerto de la Cruzban ugyan az elmúlt években a meleg élet a buli-jellegű programokra korlátozódott, ám idén visszatért a városba egy lelkes aktivista, és ismét szervezkedni kezdett LMBT+ jogok mentén. Ennek köszönhető volt az az esemény is, amikor a Városháza előtt ünnepélyesen felvonták a szivárványzászlót és felolvasták az LMBT+ közösség követeléseit. A polgármester láthatóan kicsit feszengett az eseménytől, először mindannyiunkkal kezet fogott (velünk, nézőkkel is, amin jól meglepődtem), majd odaállt az aktivisták mellé és elkezdte felolvasni a neki kijelölt részt. Az "LMBTQIA+" kifejezéssel láthatóan megszenvedett, minden alkalommal csak több részletben tudta kimondani, amin jót derültünk, de hát, mint Judith megállapította, jobboldali szegény (Néppárt), nekik ez nehezebb...

Másnap a pride-on Santa Cruzban kiderült, hogy más büszke városok is vannak a szigeten. Elsőként természetesen maga Santa Cruz, amelynek képviselői szivárványos tornazsákot osztogattak, benne rendkívül praktikusan szivárványkeretes napszemüveg és szivárványos legyező, mindegyiken "Büszkeség, Santa Cruz 2025" felirat. 

Ám a legláthatóbb mégis az alig 25 ezer fő lakosú Tacoronte volt, amelynek képviselői nemcsak egyenpólót gyártottak a pride alkalmából, hanem ők hozták a menetre a legnagyobb szivárványzászlót.

Az egyenpóló megkönnyítette a tacorontei ismerősök keresését, így viszonylag hamar megtaláltam Grahamet, és mivel más ismerősöket nem láttam, felajánlotta, hogy csatlakozzak az ő csapatukhoz. Igaz, nem voltam egyenpólóban, de ez őket láthatóan nem zavarta. A feministák elé soroltunk be, akik jó szokásuk szerint végigskandálták a két órás felvonulást. A klasszikusok mellett ("Todos somos transfeministas!" stb.) kreatív megoldásaik is voltak. A menetet az ablakból néző kívülállóknak azt üzenték, hogy "Detrás de las ventanas/también hay lesbianas" (az ablakok mögött is vannak leszbikusok), egy kisebb csapatuk pedig azt a véleményt fejtette ki, hogy a candelariai szűz (egy csodatévő Mária-szobor) szintén nem-bináris, bár nem tudok róla, hogy magát a Szüzet erről megkérdezték volna.  A különösen rendőrellenes kontingens pedig a "Policia nacional/necesita sexo anal" rigmust skandálta, amit nem kívánok itt lefordítani (egy kivételével minden eleme nemzetközi szó, rakjátok össze). 

A tacorontei csapat szivárványzászlója hatalmas sikert aratott. Időnként hullámoztatni kezdték, egy ilyen alkalommal egy lelkes fotós srác oda-vissza átszaladt alatta (erről sajnos nincs videóm, csak a hullámról):

Nem volt persze hiány vállalkozókban, akik fogni akarták a zászlót; volt, amikor alig fértek el egymás mellett. Egy ponton az egyik felvonuló figyelmeztette a zászló sarkát fogó fiatal lányt:

- Vigyázz, a tornazsákod zsinórja lelóg a földre!
- Jaj, köszi, hogy szóltál - hálálkodott a lány, és megigazította.
- Még jó, nehogy elbotoljál benne, aztán elszakítsd a zászlót!

Kecskefürdetés reload

 https://macskamedve.blogspot.com/2024/06/kecskefurdetes.html

Tavaly ezzel a bejegyzéssel emlékeztem meg a hagyományos szentivánnapi kecskefürdetésről. Idén is hasonlóan zajlott az esemény, néhány apróbb kivétellel. Jelentősen jobb volt az idő, így a pásztorok fürdőruhát viseltek és teljesen bevitték a kecskéket a vízbe; mindegyiket megmerítették, ráfröcsköltek egy kis vizet, majd hagyták, hogy kiússzon a partra.

Noha a víz nem volt hideg (ezt tanúsíthatom), a kecskék idén sem lelkesedtek a programért; ezek ugye félvad állatok, akiket nem szoktak fogdosni, plusz elsőre gondolom azt hitték, hogy vízbe akarják fojtani őket, és hangosan mekegve tiltakoztak az eljárás ellen. Viszont voltak köztük, akik fürdés után már egész érdekesnek találták az óceánt, és lementek egészen a vízhez, hogy az már a lábaikat csapdosta. Nyalogattak is valamit a köveken - nem tudom, hogy a sót (annyira nem tűntek vénnek) vagy a víz által kisodort algadarabkákat.

A rendszer az volt, hogy a (partról nézve) jobb oldalon várakoztak a fürdetésre a kecskék, aki pedig elkészült, az átsorolt a bal oldalra. (Pusztán a "melyik állat száraz" megközelítés nem volt praktikus, mert ez egy több órás program és a nyári melegben gyorsan megszáradnak.) A kecskéknek persze ezt senki nem mondta, így volt pár példány, aki partra úszás után elveszetten tévelygett, amíg pásztorai kiabálással jó útra nem terelték.

Idén meglepetésemre egy csapat birkát is megfigyeltem a parton. Lehet, hogy biztonsági tartaléknak hozták őket arra az esetre, ha a kecskéket semmiképp se sikerülne beimádkozni a vízbe.

A legaranyosabb azonban az a kisfiú volt, aki fehér kutyájával ment be a vízbe, és ugyanúgy végigcsinálta vele a körbeúsztatás-lefröcskölés rítusát. Elvégre az egész rituálé lényege az állatok szimbolikus megtisztítása és megáldása, ezt pedig a kutyák is megérdemlik.

Beszélgetések sütikkel

 Apukámmal videóhívásban voltunk, amikor hirtelen kiszólt:

- Oké, rögtön!

Kicsit meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy van nála valaki, de hamarosan megmagyarázta:

- Cseresznyés sütit sütök, és csörgött az óra.

Hamarosan be is jelentette, hogy elbúcsúzik, mert ki kell szedni a sütőből a sütit (ami vélhetően hasonlóra sikerült, mint a mindmegette képén). Ezért elköszöntem tőle.

- Sziasztok! - mondta András is.

- A sütitől is elköszöntél? De udvarias vagy!

Kevésbé békésen alakult Antonio kapcsolata azzal az enyhén sós, de nagyon finom mandulás rudacskával, amit az egyik túratárs hozott a tegnapi túrára. Antonio sütije ugyanis leesett a földre, mire ő fölvette.

- Eszedbe ne jusson még egyszer ilyet csinálni! - korholta a mandulás rudacskát, majd letisztította és eltette a hátizsákjába.

Félrement labdák napja

 

A Playa de los Charcos strandon, mint az eldia.es képén is látható, van két úszó platform a part és a móló között. András javasolta, hogy ússzuk körbe az egyiket. Amikor már visszafele tartottam, hirtelen egy labdát pillantottam meg magam előtt a vízen. Nyilvánvaló volt, hogy valaki a platformon túl nagyot dobott vagy rúgott rajta, ezt igazolta az a tény is, hogy a platform szélén néhány srác reménykedve várta, hátha visszadobja nekik valaki. Meg is fogtam a labdát és elhajítottam, de túl messze voltam; pár méterrel közelebb került ugyan a platformhoz, de még a vízben landolt. Utánaúsztam, és most már tényleg közel voltam a platformhoz. A fent álló srác már helyezkedett, hogy elkapja a labdát - de épp csak pár centivel ismét elhibáztam. A labda nemcsak a vízbe esett, de ráadásul besodródott a platform alá. Mikor elindultam a part felé, a srácok épp a deszkák között felülről benyúlva próbálták kipiszkálni.

Hazafele menet a közeli kosárlabdapálya mellett vezetett el az utunk, ahol rendszeresen bajnoki mérkőzések zajlanak a piros pólós és a "nem találtunk egyforma pólót, ezért mindenki abban van, amit talált" csapat között. Ezúttal az tűnt föl, hogy egy csomó játékoson nincs cipő; a lábbelik egymás hegyén-hátán hevertek a földön a pálya egyik oldalán.

- Van ilyen speciális alváltozat, amit cipő nélkül játszanak? - tűnődtem el, de rögtön fény derült a rejtélyre. Az egyik játékos ugyanis levette a cipőjét és felhajította a kosárpalánkra. Mint kiderült, a labda fent ragadt a palánkon, és a hoppon maradt játékosok egymás után hajigálták fel a cipőiket, hátha valamelyikkel sikerül lesodorni.

Barriguar

 

Nem könnyű feladat egy zenekari találkozó házigazdájának lenni, hiszen szórakoztatni kell a közönséget, míg az egyik zenekar levonul a színpadról, a következő pedig elfoglalja a helyét. A zenei tavasz műsorvezetőjét, Albertót (akiről ígérete ellenére nem találtam képet a honlapon, ezért a plakátot tettem ide) azonban nem kellett félteni: megragadta az alkalmat, hogy kiélhesse showmani hajlamait. A férfiegészség hetének apropóján a zene áldásos mentálhigiénés hatásairól elmélkedett, majd felszólította a közönséget: osszák meg, milyen zene segít nekik átlendülni a negatív lelkiállapotokon. Egy hölgy a második sorból Alberto ösztönzésére felment a színpadra, és elmondta: élete nehéz perceiben "Barriguar" zenéje mindig örömet okozott neki. Alberto lelkesen bólogatott, hogy Barriguar erre kiválóan alkalmas.

- Ki szereti még Barriguart? - fordult ismét a nézőkhöz. Sok kéz emelkedett a magasba. Nekem fogalmam se volt, kiről van szó, de már megszoktam, hogy a kulturális különbségeknek fontos eleme az, hol milyen zenét hallgatnak, és különösen igaz ez egy olyan gazdag zenei kultúrájú országban, mint Spanyolország (mikor annak idején társastáncoltam, meg voltam győződve róla, hogy a világon maximum 2-3 paso doble szám létezik, itt meg egyetlen koncerten ennél többet adnak elő).

- Mi lenne, ha betennék egy kis Barriguart, és egy fél percre táncra perdülnénk? - vetette fel Alberto, és már kezdett is keresgélni a telefonján. Örültem, hogy végre megismerek egy új zeneszerzőt, de ennél nagyobb meglepetés ért. Ugyanis mikor Alberto a telefonját a mikrofonhoz tartotta, a teremben felcsendült - Barry White.

Tea az anyakirálynővel

 Tegnap vettem citromos kuglófot vacsora utáni desszertnek, de András azt mondta, nem kér, ezért nem bontottuk meg. Helyette megnéztük a Waczak Szálló azon epizódját, amelyben Basil beszór egy borjúszeletet patkányméreggel, de utána az elkeveredik, és a teljes személyzet azon parázik, nehogy megmérgezzék valamelyik vendéget. Mivel a szálloda fekete cicája (akinek a képét az általam frissen felfedezett, de melegen ajánlott cinemacats.com oldalról vettem) megkóstolta az egyik hússzeletet, Polly arra a következtetésre jut, hogy ha az állatkának nem lesznek mérgezési tünetei, az a szelet ehető (afelől senkinek sincsenek erkölcsi aggályai, hogy egy macska által megkóstolt húst szolgáljanak fel). Basilnek viszont mindez nem esik le, ezért nem érti, miért aggódnak a többiek a macska egészsége miatt, amikor vészhelyzet van.

- Hogy hogy van a macska? A macska jól van, az anyakirálynővel teázik!

Természetesen ezt követően azzal ugrattuk a macskát, hogy mennie kell teázni az anyakirálynővel. Az igazi meglepetés azonban akkor ért, mikor nem sokkal később kinyitottam a hűtőt. Döbbenten mentem be Andráshoz (aki mellett az ablakpárkányon ismeretlen okokból egy összemorzsázott tányér állt).

- Te figyelj, a macska tényleg felkészült rá, hogy az anyakirálynővel fog teázni, és levágott egy darabot a kuglófból, hogy ne menjen üres kézzel!

Hogyan ébresszük fel Macskarózsikát?

 Borongós, esős nap kora délutánja volt, így nem meglepő, hogy a Cat Café lakói elsősorban hülyébbnél hülyébb pihenőpózaikat mutatták be a vendégeknek. Íme egy rövid válogatás:

Ilyenkor felmerül a kérdés: van-e valami módja, hogy felébresszük ezeket az alvó Macskarózsikákat? Úgy tűnik, egyes esetekben van megoldás. A fiatal és ezért örökké kíváncsi Leó figyelmét például egy darázs keltette fel, amely az ablakon próbált kirepülni, majd tisztázatlan körülmények között életét vesztette. Bár a pincérlány a döglött darazsat egy szalvétával megfogta és kidobta, Leó továbbra is lelkesen szimatolt az ablak alatt, vizsgálgatva a hulla hűlt helyét.

Nermál figyelmét kicsit nehezebb felkelteni; amikor megérkeztem, olyan lassan mozgott, hogy már aggódtam, hogy valami baja van. Kiderült azonban, hogy a kaja ígéretére még az öreg macska is megfiatalodik. Először a velem szomszédos asztalra ugrott fel, ahol két lány éppen piadinát evett, és próbálta azt megmenteni Nermáltól. Jómagam ugyan nem kértem ételt, viszont a kávé után fogmosás helyett elővettem a rágómat. Amint meghallotta a műanyag zacskó zörgését, Nermál azonnal ott termett előttem. Természetesen nem adtam neki rágót, viszont eddigre ráébredt, hogy a cipőmön és a táskámon izgalmas szentendrei szagok találhatók. Ezektől annyira belelkesedett, hogy nem is tudta, melyiket szagolgassa előbb, illetve egész izgalmas módon megpróbálta mind a kettőt egyszerre.

Bűn és bűnbánat Las Vegasban

 

Részben a spanyol nyelvterület nagy kiterjedéséből is adódik, hogy bizonyos földrajzi nevek többször is ismétlődnek. Így fordulhatott elő, hogy Granadilla hegyei között a turistaúton egyszer csak egy táblát láttunk „Las Vegas” felirattal.

-          Hurrá, megyünk Las Vegasba! – lelkesedtek a túratársak. Csak Carmen szomorkodott.

-          Már túl öreg vagyok ahhoz, hogy Las Vegasban pénzt tudjak keresni.

-          Amúgy a Holtak Szurdoka is arra van – jegyezte meg David a másik táblára mutatva (ez egyébként nem azonos a Holtak Szakadékával, ahová nemrég Ciprián akarta volt lelökni a túratársakat: https://macskamedve.blogspot.com/2025/04/ciprian-es-az-allatok.html)

-          Szerintem az azoknak van, akik mindenüket elveszítik a szerencsejátékon Las Vegasban.

Nemcsak mi tartottunk a szerencsejátékok városába: két kigyúrt, félmeztelen fickó is megjelent az ösvényen, fejenként egy-egy kutyával. Carlos viszont hirtelen letért az ösvényről a bozótosba.

-          Pedig én a srácok után mentem volna – szomorkodott David (nem derült ki, hogy a srácok vagy a kutyák érdekelték inkább).

-          De itt nincs is út, miért jövünk erre?

-          Lehet, hogy van erre egy barlang.

-          Gondolod?

-          Aha. Oda kell mennünk megbánni a bűnöket, mielőtt Las Vegasban elkövetnénk őket.

-          De figyi, ez nem igazán jó. Mi van, ha több bűnt bánunk meg, mint amennyit aztán elkövetünk?

-          Hát figyelni kell rá, hogy elég sok bűnt kövessünk el!

A túramacska ünnepnapja

 A térképen néztem a buszt, de nem vettem észre, hogy az elágazásnál is van egy megálló, ezért hamarabb szálltam le - Rulof pedig követett, mert azt hitte, a sofőr rosszul tudja a megálló helyét. De végül is csak pár száz métert kellett gyalogoltunk a műúton, ami ilyenkor hajnalban elhagyatott volt. Arra számítottunk, hogy a találkozóhelyen is jó darabig csak mi ketten leszünk, de már ott várt minket Domingo, és hamarosan egy kis szürke cirmos cica is megjelent. Nagyon barátságos volt, összevissza dörgölődzött és bejött velünk a buszmegállóba, ahova behúzódtunk a szél elől. Jesús volt a következő érkező, aki annyira fázott, hogy felvette vastag polár kesztyűjét. Mutattam neki, hogy én is kesztyűben vagyok.
- Nincs a kesztyűdnek ujja - állapította meg.
- Nincs, mert kesztyűn keresztül semmit sem tudok csinálni. Még egy cipzárat se tudok lehúzni.

Hamarosan megjelent Carlos, amin eléggé meglepődtem, mert nem láttam a kocsijukat elhúzni.
- Hoztad a cicádat is? - üdvözölt.

- Ja persze, felszállt velem a buszra. A hátizsákja is itt van valahol. Amúgy nem, lentről érkezett, szerintem itt lakhat a faluban.

- Ez ugyanaz a cica, mint múltkor - mondta Bea. - Amikor bejártuk a túrát, több kilométeren át jött velünk. De tisztára, mint egy kutya, vezetett minket, és olykor hátranézett, hogy miért nem jövünk már. Azt hittem, valami szegény gazdátlan cica, és már azon voltam, hogy hazaviszem, aztán az egyik útkereszteződésnél egyszer csak lekanyarodott és otthagyott minket.

A macskaciri, mintegy demonstrálandó az utakat illető szakértelmét, leült a műút közepére.

- Cica, nem jó ötlet oda ülni, ahol jöhetnek az autók - figyelmeztette Carlos, de a macsek rá se hederített. Ezért odamentem, fölemeltem és a karomban visszavittem a megállóba. Egyáltalán nem tiltakozott, és miután letettem, Rulof hátizsákját kezdte szaglászni.

Sorra érkeztek a túratársak, és mindenki nagy örömmel üdvözölte a cirmákot.

- Hát téged meg hogy hívnak? - szólította meg Francisco.

- Szerintem nem fogja elmondani - véltem. - Nevezzük el!

- Akkor legyen Linda.

Ahogy kezdett felszállni a köd, áttettük székhelyünket az út túloldalán levő kilátóba fotózni. Jesús a mobiljával szerencsétlenkedett.

- Kesztyűben nem működik az érintőképernyő.

- Dehogynem, nézd csak, nagyon egyszerű - vigyorogtam, és ujjatlan kesztyűmben könnyedén lefotóztam a hegyeket, előtérben Linda cicával, aki természetesen követett minket ide is.

Linda egyáltalán nem zavartatta magát a tömeg miatt, sőt azt se vette zokon, hogy Jessica nem vette észre és majdnem belerúgott. Szerencsére kiderült, hogy az egyik túratárs mindig tart magánál egy kis zacskó macskakekszet a biztonság kedvéért, így Linda reggelit is kapott tőlünk.

Amikor elindultunk a túrára, azt vártam, hogy esetleg Linda is velünk tart, de ott maradt a kilátóban. Lehet, hogy a túramacskák ünnepnapokon nem dolgoznak, de az biztos, hogy a mai nap, a sok kedvességgel és simogatással, valódi ünnepnap volt Linda számára.

Technológia és pocsolyák

 Gyanúsan sokszor fordultunk be, ezért ránéztem a térképemre. Aszerint volt egy szélesebb és egyértelműbb út is Vilaflorba, de Delia ragaszkodott hozzá, hogy a GPS útmutatásait kövesse, így maradtunk az úttalan utakon. Bár Tenerife déli része ismert a fura településnevekről - elég csak Las Galletast (kekszek) és Los Abrigost (kabátok) említeni - , azért én is meglepődtem, mikor egy tábla közölte, hogy elhagytuk Las Casas (házak) települést.

- Itt vége van a házaknak! - állapítottam meg.
- Hát tulajdonképpen tényleg nem sokat látok följebb - jegyezte meg Carmen. Elkezdtünk beszélgetni arról, milyen hátránya lehet, ha valaki itt él a semmi közepén, amikor megcsördült Carmen mobilja; Bea telefonált, hogy hol vagyunk már.

- Öt perc - felelte Carmen a GPS-re pillantva, és elbúcsúzott. - Már csak ránk várnak.

- Mindenki ott van már? Még Jonay is? - kérdeztem csodálkozva, mert Jonay notórius késő (ezt a szokást valószínűleg Magyarországon sajátította el). A tippem helyesnek bizonyult: Jonay még nem volt sehol.

- Biztos, hogy jön? - kérdeztem Beától. - Tegnap beszéltem vele, és azt mondta, lehet, hogy túl fáradt lesz.

- De igen, jön, már úton van - felelte Bea. Carlos egyre türelmetlenebb lett.

- Még öt percig várunk, aztán elindulunk. Ez nincs rendben, hogy 40 ember itt vár egy ember miatt - bár egyébként nem voltunk negyvenen. És persze nem indultunk el öt perc múlva, hanem megvártuk, amíg Jonay befut. Ennek valószínűleg stratégiai oka volt, ugyanis Jonay szokott az lenni, aki a menet végén megy és CB-rádión tartja a kapcsolatot a túravezetőkkel. Amint begördült a kocsija, Bea máris odasietett és a kezébe nyomta a rádiót. Jonay azonnal bekapcsolta, bár körülbelül tíz lépés távolságra volt csak tőlünk.

- Bocsánatot kérek a késésért, és köszönöm, hogy megvártatok - üzente a rádión, majd elindultunk.

Az utóbbi időben sok eső volt a szigeten, ezért utunkon szokatlan mennyiségű vízzel találkoztunk. A barranco alján kis patakocska csordogált.

Túratársaim azonban - különösen a délen élők - még az egyszerű pocsolyáknál is fotózkodtak. Amint az első pocsolyát megláttuk, Flori mögéje állt és megkért valakit, hogy fotózza le. A fotós intett neki, hogy menjen kicsit előrébb. Mivel láttam, hogy már csak egy lépésre van, bevetettem magam.

- Még egy lépést előre! Jó, és most még egyet! - de Flori nem dőlt be a trükknek. Carmen viszont szerzett egy hosszú botot és úgy tett, mintha evezne a pocsolyában, ezzel jelentős fröcskölést csapva. Flori így végül kénytelen volt menteni a bőrét és a nadrágját. Egy másik pocsolyába Carlos dobált bele köveket, ami a fröcskölési távolságban levő túratársaknak egyáltalán nem tetszett. Amikor Delia is beledobott egyet, méltatlankodva kérdőre vonták.

- Carlos volt - kente rá Delia a rosszalkodást a kézenfekvő bűnbakra.

Carment a pocsolyák annyira felvillanyozták, hogy énekelni kezdett. Jonaynál ekkor telt be a pohár; elővette a walkie-talkie-t.

- Halló, Carlos! Kérek engedélyt elektromos sokkoló használatára!

Ciprián és az állatok

 Az állatok már Ciprián megjelenése előtt szerepet kaptak a túránkon. Amikor ugyanis megérkeztünk a találkozóhelyhez, ott két nő ácsorgott egy csodaszép akita kutyával. Kérdő hangsúllyal bedobtam a túracsoportunk nevét, az egyik ember igent mondott, így megörülve az új túrakutyának, rögtön barátkozni kezdtem vele. Ez nem volt nehéz, mert igazán lelkes volt, végignyalogatta a pulóveremet, én pedig végre kipróbálhattam, mennyire puha ezeknek a csodaszép állatoknak a bundája (nagyon). Meglepetésemre azonban hamarosan mindhárman felkerekedtek, és elindultak az ellenkező irányba, mint amerre mi terveztünk; mint kiderült, mégsem a mi csoportunkhoz jöttek.

A víztározó közepén álló oszlopon egy sirály trónolt, csak akkor repült el, mikor már fényképezni kezdtem. Fernandóként üdvözöltem, és elmagyaráztam Cipriánnak, hogy András nevet adott a sirályoknak (erről bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2019/06/allati-orjaratok-tabarca-szigeten-avagy.html). Cipriánnak nagyon tetszett az ötlet, és mikor kicsit később egy csapat kecskét pillantottunk meg, hangosan üdvözölte őket:

- Szia, Heidi, szia, Pablo!

Hamarosan egy kövekből épített kör alakú szárnyékhoz érkeztünk.
- Mit gondoltok, ez micsoda? - tesztelt minket Juan Conrado.
- Remélem, férfivécé - vágta rá Ciprián és rögtön el is tűnt a fal mögött. 

A hegy túloldalára érve megpillantottuk a távolban azt a kőrakást, ahová Juan Conrado a tízórait tervezte. Láttuk, hogy alattunk az ösvényen egy fehér pulóveres nő halad.
- Ő velünk van? - kérdezte valaki.
- Ő Heidi - felelte Ciprián, akinek ez a név most valamiért beakadt. - Előreküldtem, hogy főzze meg a kávét.

Tízórai előtt azonban még egy akadályt le kellett küzdenünk, ahogy ugyanis előrehaladtam az úton, hirtelen megpillantottam egy táblát: "Vigyázat, méhek munkában!" Juan Conrado a tábla előtt állt és mutatta, hogy forduljak be jobbra, de kicsit bizonytalanul néztem rá.

- A méhek előrefelé vannak - nyugtatott meg.

- És el tudják olvasni a táblát, hogy erre nem szabad jönniük?

- Amúgy a méhek dolgoznak vasárnap? - töprengett el Ciprián. 

- Az attól függ, hogy katolikusok-e - feleltem.

- És egyáltalán tudják, hogy vasárnap van?

- Na ez egy jó kérdés. A macskák például nem tudják.

- Dehogynem! Kizárt, hogy ne tudnák.

- Biztos nem tudják, mert vasárnap reggel is ugyanakkor ébresztik az embert, mintha munkába kéne menni.

Ébresztésre azonban, mint kiderült, Ciprián is alkalmas, ugyanis mivel kitűnően látszott La Gomera szigete, a beszélgetés ennek jellegzetességére, a füttynyelvre terelődött.

- Innen simán át lehet fütyülni La Gomerára - vélte Ciprián és iszonyú éleset füttyentett.

- Na szuper - jegyeztem meg. - Szegény gomerók meg egyszer akartak volna sokáig aludni, és most nézik, ki ez az idióta, aki vasárnap reggel felverte őket.

Talán a feldühödött gomeróknak köszönhetően nemsokára egy csapat madarat vettünk észre, amelyek fölöttünk köröztek.

- Keselyűk. Arra várnak, hogy melyikünk hal meg először - előzött meg Ciprián, mert én is ugyanezt akartam mondani. Némi gondolkodás után hozzátette: - Mondjuk szerintem nem engem választanának, mert én elég sovány vagyok, nem nagyon tudnak mit enni rajtam.

Ahogy visszaindultunk a művelt méhek táblája felé, már jobban láttuk a madarakat.

- Ezek hollók - állapította meg Ciprián csalódottan.

- Azok is dögevők - mondtam biztatólag, és ettől tényleg jobb kedve lett.

Kicsit lejjebb ismét kecskékkel találkoztunk, és Ciprián leült eléjük egy szelfi erejéig.

- Szia, Annabella! - köszöntötte a kecskét immár más néven.

A Holtak szirtjénél korábban is jártam már, de nem tudtam a nevét és annak eredetét. Mint kiderült, régen - minthogy fönt a faluban nem volt temető - ezen a nyaktörő ösvényen vitték le a halottakat a völgybe eltemetni. Több túratárs nem igazán értette, hogy zajlott mindez, ezért Ciprián újabb ötlettel állt elő:

- Kéne egy önkéntes, aki eljátssza a hullát.

Senki sem jelentkezett.

Újabb tanyák mellett újabb kecskéket pillantottunk meg, az egyik lelkesen el is indult felénk. Ciprián őt is üdvözölte:

- Szia... elfelejtettem, hogy hívnak.

Karneváli lebukások

 A SuperDino pénztárában egy kalóz ücsörgött.

Mondjuk többektől hallottam már abbéli véleményt, hogy ez az üzletlánc egy rabló banda, de nem gondoltam volna, hogy ez ennyire szó szerint értendő. Mindenesetre feltartott kézzel közelítettem és üdvözletemet küldtem Jack Sparrow kapitánynak, így ép bőrrel megúsztam a kalandot, de ez azért jó példa arra, milyen sokan lelepleződhetnek egy karnevál során. Puerto de la Cruzban például megtudhattuk, merre jár a Mikulás, amikor szabadságon van (azt viszont nem, hol hagyta a nadrágját).

Az is kiderült, hogy Miss Röfinek van báli ruhája, csak eddig sosem tudta megmutatni, mert a "Malacok az űrben" kabinjában nem volt számára elegendő hely.

A jelek szerint viszont Hermione kamuzott, amikor azt állította, hogy a szülei fogorvosok, hiszen két favágó kíséretében jelent meg a menetben. Persze mondhatjuk, hogy a két foglalkozásban van némi közös, hiszen mindkettő gyökerekkel foglalkozik, de ennyi erővel a bizonyos politikusokkal dolgozó tolmács kollégákat is egy kalap alá lehetne venni velük.

Mások azzal buktak le, hogy nem annyira profik a foglalkozásukban, mint azt elsőre gondolnánk róluk. Az egyiptomi fáraónak elcsúszott a gallérja, és csak a mindenhol ott levő tejesasszony segítségével tudta megigazítani.

Los Cristianosban megtudtuk, mi a valódi oka, hogy a katolikus egyház nem szentel fel női papokat, ez a karinges példány ugyanis hivatása gyakorlása helyett egyfolytában a mobiljával volt elfoglalva.

Persze ez igazából nem róható fel neki, hiszen napjainkban már a zsiráfok is folyamatosan a mobiljukba temetkeznek.

Egy vidám rabbi ezzel szemben sörrel a kezében nézte végig a szambadobosok produkcióját.

Még a sokkal szigorúbb muszlim vallás követői sem tartózkodtak az alkoholtól a karnevál napjaiban.

Egy másik ajatollah ennél is tovább ment, és egy miniszoknyás légikisasszonnyal ropta. Ráadásul bárki egy pillanat alatt láthatja, hogy igen gyakorlott az ilyesmiben.

A vidám nyugdíjasok más módját találták meg a szórakozásnak: horgászbotokon női alsóneműket lengettek egy salsakoncert kellős közepén.

Ez az úriember vélhetően afrikai törzsfőnök, aki először sikertelenül próbált bejutni egy RBNB-be, majd feladta és úgy döntött, inkább iszik valamit.

Abban viszont nem vagyok biztos, hogy jó ötlet egy börtöntöltelékre kisgyerekeket bízni.

Jót derültem a lebukott karneválozókon - egész addig, míg ki nem derült, hogy egyik túratársam valójában vámpír. Innentől kezdve egészen más értelmet nyert az a kérdés, hogy biztonságos-e Tenerifén túrázni.