Tegnap láttuk a Pesti Színházban a Mindent anyámról című darabot. Kitűnő darab, kitűnő rendezés, kitűnő színészek - mégsem tudtuk maradéktalanul élvezni, mégpedig építészeti okokból. A Pesti Színház erkélye ugyanis úgy lett kialakítva, hogy a színpad legelejét az első néhány sorból nem látni (lehet, hogy a föntebbiekből sem). Már leüléskor érzékeltem ezt, de Laci - aki elolvasta a darabról megjelent összes kritikát, ezért sok bölcset tudott mondani - azt állította, hogy ebben az előadásban minden megtörténhet, amit csak el tudunk képzelni, így vélhetően az is, hogy a színészeknek van lábuk. Egy olyan darabban persze, ahol a cipők is sokmindent elárulnak a szereplőről, kétségtelenül veszítünk ezzel valamit. Veszítettünk viszont többet is. A darab néhány lényeges jelenete - köztük az egyik kulcsszereplő halála - ugyanis pont az erkélyről nem látható színpadperemen történt. Csak úgy láttam belőle bármit is, hogy előrehajoltam, gyakorlatilag Olivér nyakába esve (neki még rosszabb volt, mert egy vadidegen néni nyakába kellett esnie). Aki nem hajolt előre, az valószínűleg nem is tudta követni a sztorit.
Azt mondják, a művészet egyik célja, hogy fejlessze a kreativitást. Ezúttal az erkélyen ülő nézők kreativitása fejlődött jobban, hiszen kevesebbet láttak a darabból. Nem is értem, miért nem az erkélyre szóló jegyeket adták drágábban.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése