- Zuhog az eső-ébresztett minket Tóni reggel 3/4 5-kor.
- Tényleg?- kérdezte Hörbi megnyúlt arccal. Egész héten azon vívódott, jöjjön-e túrázni, mivel rossz időt jósoltak szombatra.
- Valahol biztos - vont vállat Tóni. - Itt gyönyörű csillagos az ég. Tessék, ágyba hoztam a teátokat.
Ez utóbbi kijelentéssel nemcsak az volt a baj, hogy pontatlanul fogalmazott (én ugyanis nem ágyon, hanem a padlóra terített birkabőrön aludtam), hanem az is, hogy a 3 nagy kanál cukrot tartalmazó folyadékot inkább szirupnak, mint teának lehetett nevezni. Én vissza is utasítottam, Tóni pedig lefőzött egy újabb adagot, ezúttal cukor nélkül. Ebből nem készült sok, de a többiek ezt vegyítették a mézédes változattal. Közben kifejtettem, hogy igazi teaszakértő nem cukrozza túl a teát, és ebben Tóni is egyetértett, imígyen bevallva, hogy nem tekint minket igazi teaszakértőnek.
A Petőfi-túra egyik technikai nehézsége, hogy a 40 kilométeres táv máshonnan indul (Izsák), mint ahová érkezik (Kiskőrös). Ez az autósoknak komoly probléma (meg a gyalogosoknak is, mert tömegközlekedve nem lehet időben leérni Budapestről Izsákra). Mi azt a bonyolult változatot választottuk, hogy miután Attila megérkezett Dunaújvárosból (ami Tóni szerint tíz perc, de neki 40 volt), két autóval elmentünk Izsákra. Itt Sanyi és Attila a kocsikkal elment Kiskőrösre, mi pedig neveztünk (az ő nevükben is). Kiskőrösön Attila átszállt Sanyi kocsijába, a magáét otthagyta és visszajöttek. Addigra viszont már jócskán elkéstünk az indulással, Gyusziék és Terézék jelentősen megelőztek. Ráadásul Tóniék kávézni is akartak egy igen füstös szocreál presszóban. A pultos láthatóan nem volt képben teljesítménytúra-ügyben, mert az elhaladó gyerekcsoportok láttán minket is az ő kísérőjüknek vélt, és folyton azt kérdezgette, hogy hova megyünk a gyerekekkel meg hány kilométert. Ráadásul Csaba se kapott forró csokit; közölték vele, hogy nincs, pedig csak meg kellett volna nyomni a megfelelő gombot a kávégépen.
A következő technikai nehézség az első ellenőrző pontnál várt bennünket. Ez egy tanya volt, amelynek a kulcsát azonban a szervezőknek nem sikerült beszerezniük, így a kerítés lyukain átmászva tudtunk csak hozzájutni a pecséthez. Szerencsére ezen a ponton beértük Magdiékat, aki Kuvaitból hozott édességekkel kínált minket - ezeknek nagyon örültünk. Később, már az utolsó előtti ellenőrző ponton, találkoztunk Magdi egyik lányával, aki dicsérő szavainkra ezt válaszolta:
- Jaj, de jó, hogy valakinek ízlett! Anyunak nagyon nem.
Milyen kedves tőle, hogy ehhez képest minket megkínált vele.
Bokáig homokban túrázni ugyan nem túl kényelmes, de Soltszentimre után a szintén bokagyilkoló aszfalthoz még szélvihar is járult. Mindezek ellen azonban semmi segítséget nem nyújt a túrabot, amelyet Péter és Teréz - komoly túrázó mivoltukat igazolandó -ezúttal is magukkal hoztak. Sőt, egy idő után már akadályozta őket - Teréz át is adta a magáét Gyuszinak, aki hősiesen végigjött vele a távon.
Amint Kiskőrösön csapatunk utolsó tagjai is megkapták az oklevelet (kisebb kavarodás után végül mindenki a magáét), eleredt az eső. Sanyi és Attila ismét kocsiba ültek, hogy elmenjenek az Izsákon hagyott második autóért, mi pedig egy cukrászda ponyvával fedett teraszára ültünk le (szerencsére az esőben a személyzetnek nem volt kedve kijönni és elkergetni minket). Megfelelő idő elteltével Sanyi telefonált, hogy menjünk a Budapest Bank parkolójába. Tóni közölte, hogy ez fölösleges, jöjjenek el ők értünk, úgyis a műút mellett vagyunk. Ez a vita folyt egy darabig, végül Sanyi beadta a derekát és jött. Még ez volt a szerencse, ugyanis kiderült, hogy nem is a Budapest Bank parkolójában álltak, és ha odamegyünk, kereshetjük őket órákig.
Végül álljon itt egy fénykép annak igazolására, hogy a MÁV igenis figyelembe veszi masinisztáinak esetleges fejletlen logikáját:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése