Elveszett emberek, elveszett szobrok

Megérkeztünk Bécsbe. Mielőtt kiszálltunk a buszból, Natasa lelkünkre kötötte, hogy 3/4 6-ra érjünk majd vissza, de azok kedvéért, akik ezt nem tennék, felsorolta a Bécs-Budapest közti közlekedési lehetőségeket. Ezután elindultunk a galériába. Az első piros lámpa már kihívást jelentett: a csoport vagányabb (pestibb?) része lazán átsétált, a törvénytisztelőbbek viszont megvárták a zöldet. Mire ők is átértek, mi már kiértünk a látóterükből, a mi csoportunkból viszont rajtam kívül senki se vette észre, hogy lehagytuk a társaság felét. (Jómagam úgy gondoltam, hogy velük van a tanszékvezető, csak odatalálnak.) Csak a galéria előtt kaptak észbe a szervezők és kezdtek el parázni meg telefonálni. Kb. 20 perc múlva megjelent a csoport vége - teljesen más irányból jöttek, mint korábban mi - és nem voltak elragadtatva attól, hogy otthagytuk őket.

A galéria ruhatára furán volt megoldva: sok kis gardróbszoba volt az alagsorban, ezekhez a csoportok kaptak 1-1 kulcsot (mi kettőhöz is, mert sokan voltunk). Ha a kulcsot elfordítottuk a zárban, az ajtó előrejött, mint ijesztgetős képeskönyvben az oroszlán. Ezt a múzeumi személyzet nagy vonalakban elmagyarázta Natasának, azután sorsukra hagyott bennünket. Beálltunk a sorba az ajtó elé, és csak véletlenül hallottam meg Natasa megjegyzését:
-Hát nem tudom, ki fogom-e tudni nyitni!
Az infót továbbadtam Hadleynek, aki naivan arra számított, hogy tárlatvezetés előtt még ebédelni is tudunk és ezért az éhhalál szélén támolygott.
-Az egy dolog, de be is fogja tudni zárni?

A kinyitás, majd bezárás sikerrel megoldódott, bementünk a kiállításra. Végighallgattuk a tárlatvezetést, amelynek interaktív része olykor kicsit óvodásra sikeredett ("Na és mit láttok a kép hátterében? Nagyon jó, a napot meg a holdat!"). A ruhatár-használat ezúttal úgy oldódott meg, hogy Natasa odaadta a kulcsokat Hadleynek. Hadley, fontossága teljes tudatában, bevette magát a vécébe, mi meg jó darabig kerestük, míg végre előkerült.

A szabad program keretében elindultam a Stephansdom felé, amelynek megmászása volt egyetlen előre kitalált programom. Előtte az egyik téren viszont örömmel fedeztem fel egy angol nyelvű leírást egy szoborról, szimbolikájának értelmezésével stb. együtt. Csak egy dolog akadályozta a műélvezetet: magát a szobrot sehol sem találtam.

Fél hat körül már ott várakoztunk a megadott helyen - én a szendvicsemet majszoltam, Hadley meg bosszankodott, hogy neki nem jutott eszébe hozni. Megérkeztek a buszok, amelyek közben valahol máshol parkoltak. Hadley találgatta, melyik volt a miénk; én mondtam, hogy tökmindegy, melyikbe szállunk, de ő ragaszkodott ahhoz, amelyikben jött. Beszálltunk. Már indultunk volna, mikor kiderült, hogy két lányka - akiket én csak "indiai hebrencsek" néven emlegetek magamban - hiányzik.
-Lehet, hogy a másik buszba szálltak.
-De hát megmondtuk, hogy mindenki abba a buszba szálljon vissza, amelyikben jött!-bosszankodott Natasa, Hadley pedig jelentőségteljesen rám nézett.
-Biztos nem a másikba szálltak, itt van a táskájuk.
A buszsofőr úgy döntött, mégsem vár tovább. Már kanyarodott kifelé, mikor a hebrencsek megjelentek és heves integetéssel rohantak a busz után.

Hazafelé menet az autópályán hirtelen befékeztünk. Mint kiderült, az előttünk hajtó kocsi sofőrje elaludt és járműve keresztbefordult az úton. Szerencsére nem esett baja. Sajnálkoztunk, hogy biztos unatkozott, én pedig javasoltam, hogy szórakoztató úti olvasmányként adjuk kölcsön neki az indiai lánykák antropológia szöveggyűjteményét. Az indiai lánykák igen zavarba jöttek, amiért lebuktattam őket, hogy készülnek Hadley órájára.

Úgy tűnik, még a kis elsőévesekhez képest is túl stréber vagyok.