Snoopy és a macskagyík

Kata kicsit feszült volt amiatt, hogy a tanszékvezetőhöz megyünk házibuliba. Legutóbbi hasonló élménye során az egyik srác hülyére itta magát és végighányta a professzor hófehér hálószobáját. Megállapodtunk, hogy ezt a nem követendő viselkedések közé soroljuk és elindultunk.

-A kutyaugatás irányába kell menni-tájékoztatott minket egy felsőbbéves hallgató, akivel a lépcsőházban futottunk össze. Örömmel fogadtam a hírt, hogy kutya is van, méghozzá mint kiderült, barátságos szálkásszőrű példány, Snoopynak hívják. Sajnos igen sűrűn ugatott; először azt hittem, azért, mert ki van kötve a zongora lábához, de aztán megtudtam, hogy anélkül is csinálná, mert házőrző-komplexusa van. További komplexusai akkor keletkeztek, mikor megjelent az egyéves Edgár. Lelkesen szaladt oda a kutyához, hogy megsimogassa, az azóta kiszabadult Snoopy viszont riadtan hátrált. Furcsa kergetőzés vette kezdetét: Edgár elszántan üldözte a behúzott farokkal, ijedten menekülő Snoopyt, aki olykor ugatással próbálta eltántorítani a fenyegető lényt, de sikertelenül. Snoopyt végül Anna közbelépése mentette meg, aki áthelyezte magát babysitter üzemmódba, magához ragadta Edgárt és különböző gyerekdalokat játszott neki a zongorán (Hull a pelyhes, szovjet himnusz, Boci-boci tarka, ebben a sorrendben).

Őszintén megvallva, a kutya és a gyerekek közös erőfeszítései ellenére sem pörgött nagyon a buli; egy ponton tudatosult bennem, hogy aláfestésnek valami szimfónia megy a Mezzo Tévén. A gyerekesek sorra elnézést kértek és hazamentek, köztük Edgár mamája is, azzal az ürüggyel, hogy a gyerek fáradt. A fáradt gyerek egyébként lelkesen kapálózott és nevetgélt, de anyuci váltig állította, hogy csak szimulál.

Annának viszont nem volt meg ez a jó alibije. Konfrontáltuk is, amikor vette a kabátját. Először hosszú monológot vágott le a gyermektelenek elleni diszkriminációról, akiktől elvárás, hogy ne lépjenek le korán a bulikról, majd bevallotta a titkát:
-Az az igazság, hogy nekem van egy gyerekem. Nemrég fogadtam örökbe.
-Igazán?
-Igen. Félig macska, félig gyík, és hát ezért nagyon kell rá vigyázni. És sajnos a babysitter csak kilencig ér rá.
-Hogy hívják a kicsit?
-Fiona. De ne beszéljetek róla, egyelőre nem akarom nagydobra verni.
Miután ily módon elszabadult, lerajzoltam Fionát, a macskagyíkot. Az egyik harmadéves lány megígérte, hogy beszkenneli és elküldi az összes PhD-s hallgatónak, meg persze Annának is. Eddig sajnos nem tette meg. Ti vagytok tehát az elsők, akik láthatják a műalkotást: