Uzsovic

Tóni meglepetést ígért a túrára. Ez mindannyiunkat felvillanyozott, lévén a legutóbbi meglepetése egy nagy tábla Studentská csoki volt. Ezúttal azonban nem csoki szolgált meglepetés gyanánt, hanem az a bejelentés, hogy nem ő, hanem Péter vezeti a túrát.

Péter igyekezett felnőni a feladathoz és mindenféle izgalmas programokat beiktatni: Kiskunsági Nemzeti Park lezárt területei, madárgyűrűző állomás, Poszáta Tanösvény és egy Uzsovic nevű volt katonai település. Lebeszélte a Kiskunsági Nemzeti Park egyik tisztviselőjével, hogy beléphetünk a lezárt területre. Sajnos erről semmilyen dokumentumot nem kapott és az illető sem tudott csatlakozni hozzánk. Péter odavezetett minket a sorompóhoz, ekkor azonban a fűből fölemelkedett egy fekete ruhás személy, aki állítólag az orchideákat jött fotózni, de volt valami köze a nemzeti parkhoz is. Elmagyarázta, hogy nem szabad bemennünk, mert épp a közelben fészkel egy fekete gólya, és ha megzavarják, az is megtörténhet, hogy elhagyja kicsinyeit. Így aztán jókora kerülővel visszatértünk az útra (a mezőn, ahol állítólag rengeteg orchideát láthattunk volna, alig volt virág) és elindultunk a Kolon-tóhoz.

A tónál újabb akadályok nehezítették Péter szépen kitervelt túráját. A Poszáta tanösvény elejét alig találtuk meg, 6 GPS-ünk négyféle kezdőpontot mutatott (egy nem volt bekapcsolva, az enyémen meg nincsenek rajta ilyen részletek). A legizgalmasabbnak ígérkező madárgyűrűző állomáson madarat nem találtunk, csak gumicsizmákat a kerítésre húzva. Kiabálásunkra egy darab személy jött elő, akit láthatóan legmélyebb álmából ébresztettünk (ekkor volt délután fél kettő), és csak németül tudott, de azért lelkesen útbaigazított minket Izsák felé, amerre nem akartunk menni. Majdnem elindultunk egy másik tanösvényen, aztán Péter mégis a kilátó mellett döntött, és innentől búcsút mondhattunk a Poszáta és az összes többi tanösvénynek.

A kilátónál már erősen tűzött a nap, és a két Gyuszi kezdte pedzegetni, hogy ők rövidítenének (a fiatalabbik valami esti programot is kitalált alibinek). Péter azonban győzködte őket, hogy legalább Uzsovicig jöjjenek el, mert „olyat még nem láttatok, és már csak 1-2 kilométer!” Tovább jöttek tehát. Az út továbbra is erdőben haladt; valahányszor Pétert megkérdeztük, azt felelte, hogy Uzsovic már csak egy kilométer, nem törődve azzal, hogy közben haladtunk. Végül (egynél több kilométer után) házat láttunk a távolban. Ez azonban még nem Uzsovic volt, hanem egy Klebersberg-féle tanyasi iskola. Az épület düledezett és lyukas volt a teteje, de a kertben a feszület mellett frissen felásott halmokat láttunk: nem tudtuk egyértelműen eldönteni, hogy ez temető vagy konyhakert.
- Innen már csak egy kilométer!-jelentette be Péter, úgyhogy Gyuszi senior felhívta a feleségét, hogy jöjjön el értük kocsival Uzsovicra. Kellemes árnyas úton haladtunk – amíg Péter rá nem jött, hogy le kellett volna fordulnunk az iskolánál. Úgyhogy vissza az egész, be az iskolához és onnan egy jóval kevésbé árnyas útra. Aggódtunk, hogy Magdi halálra unja majd magát Uzsovicon, de fölöslegesen: hamarosan telefonált, hogy teljesen eltévedt, Uzsovic nem szerepel a térképen se. Gyuszi próbált neki segíteni, de mivel ő se tudta a pontos paramétereket, nem túl sikeresen.

- Majd kiérünk egy műúthoz, és onnan már csak egy kilométer!-jelentette be Péter. Egyre inkább úgy tűnt, hogy Uzsovic 1 kilométeres távolságot tartva menekül előlünk, ami engem főleg azért zavart, mert felmelegedett vizem helyett már nagyon szerettem volna egy kis hideget. Bár azzal nem áltattak, hogy Uzsovicon lenne kocsma; Péter szerint gyakorlatilag kihalt település.

Egy földúthoz érve Péter közölte, hogy forduljunk jobbra.
- Nem a műútnál kell lefordulni?
- Nem, rájöttem, hogy az kerülő. Így ezen a földúton már csak egy kilométer.

Egynél több kilométer múlva kihalt művházat pillantottunk meg: megérkeztünk Uzsovicra! Megtekintettük a katonai gyakorlópályát (mondjuk ilyet azért láttunk már), meg azt a néhány lakost, akik napernyők alatt hűsöltek a házuk tornácán. Magdi persze sehol; Uzsovicpusztára ment, mert az ki volt jelezve a műúton, Uzsovic pedig nem. Míg Gyuszi útbaigazítást adott neki, Teréz és Tóni azon tanakodtak, hogy lehet ennyire az isten háta mögött élni, míg fel nem hívtam a figyelmüket, hogy városiak az ő falujukkal kapcsolatban is ugyanezt kérdezik. Aztán megkerestük a faluközpontot, Péter lecsúszott a csúszdán (a csúszda épségben maradt, de épphogy). A nagy nehezen megérkező Magdi felajánlotta, hogy visszaviszi valamelyik sofőrünket, aki aztán eljöhet a többiekért kocsival. Mi azonban visszautasítottuk és hősiesen továbbindultunk Soltszentimrére. Hiszen az úgyis már csak egy (vagy több?) kilométer.