Kissé meglepődtem a lelkesedésén, egyrészt mert a budapesti állatkertben annyira nem különleges esemény marát látni, másrészt Laci nem tartja túl sokra a dél-amerikai növényevőket (meggyőződése szerint ezek azért teremtettek, hogy az anakondának legyen mit ennie). Amikor megfordultam, minden világossá vált. A mara ugyanis nem a kifutójában volt, hanem egy gondozó vezette pórázon és magyarázott a köréjük gyűlt gyerekeknek, akik simogatni próbálták az állatkát. A mara ennek annyira nem örülhetett, mert erősen húzta a pórázt és úgy viselkedett, mintha el akarna szaladni.
Elgondolkoztam, miért hozta ki őt a gondozó. Talán ingergazdag környezetet akart teremteni neki; mikor később a Barlang Étteremnél újra összefutottunk velük, épp a fóka-showra készültek.
Mielőtt a makikhoz bementünk, Laci gondosan becsomagolta az epret, nehogy megkóstolják és valami bajuk legyen tőle. A makiknak azonban igen jó a szaglása, főleg, ha gyümölcsről van szó (a témában ld. még a Szomjas makik c. tavalyi bejegyzést). Hamar kiszagolták az epret is, és bár csak a nejlonzacskóját piszkálhatták, így is megérte nekik, hogy Laci karjára és vállára telepedjenek.
Őszintén szólva nem szoktam bejárni a lajhárházba, mert őket mindig is unalmas állatoknak tartottam. Nos, nagyobbat nem is tévedhettem volna. Valóban nem túl gyorsak, viszont az egész házat és annak minden berendezését saját tulajdonuknak tekintik. Mikor bementünk, egyikük a korláton függeszkedett, egy másik a sarokpad alól kandikált ki.
Mikor Laci leült a padra, a lajhár felnyúlt és hosszú karmaival belekarolt, így ültek egy darabig kart karomba öltve.
Az állatsimogatóban, mint mindig, zajlott az élet. Egy feketeruhás fickó elkövette azt a hibát, hogy kezében zoo-csemegével mászott be; néhány éhes kecske kis híján leteperte. Valaki más a vízcsapot nyitotta meg. A láma megpillantotta az új vízforrást: odalépett és lelkesen, hosszan ivott. Látszott rajta, hogy nem a szomjúság hajtja, hanem az izgalmas új játékot akarta kipróbálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése