Eltévedések szárazon és vízen

Elvileg 2-kor kellett volna visszaindulnunk Délegyházáról, mert Ráhel családi ünnepségre volt hivatalos a nagynénjéhez. Ezért 2 előtt pár perccel Karlóval még utoljára bokáig bementünk a vízbe. Ekkor közölte Ráhel, hogy tulajdonképpen tud még félórát várni. Eldöntöttem, hogy kihasználom az alkalmat és beúszom a balra levő kis öböl közepén álló nádborította szigetecskéhez. A projekt az volt, hogy megkerülöm a szigetet majd visszaúszom, ám nem számoltam az áramlatokkal. A szigetkerülés utolsó szakaszát háton tettem meg, majd elindultam abba az irányba, amerre a strandot sejtettem. Emlékeztem, hogy szemben velünk egy fél (vagy egész?) sziget nyúlik be a tóba, rajta nyaralókkal, így aztán követtem a nyaralókkal tarkított partot, remélve, hogy a végén megtalálom a szűk és sekély átjárót. Időbe telt, míg rájöttem, hogy ilyen nincs: a félsziget, amellyel párhuzamosan úsztam, a másik irányból volt fél. Itt egy kissé megijedtem, mert nem voltam biztos benne, hol vagyok. Az időt meg se tudtam tippelni, és újra meg újra eszembe jutott Ráhel nagynénje (mármint a fogalom, mert személyesen nem ismerem őt). Eszembe jutott, hogy oda kéne úszni a parthoz és útbaigazítást kérni, de egyrészt egyik házban sem láttam mozgolódást, másrészt abban sem voltam biztos, hogy még a nudista oldalon vagyok-e, és ha nem, mit szólnának az itt üdülők, ha egy meztelen csaj sétálna ki a vízből és a Spicc Beachet keresné? Ezért inkább megpróbáltam betájolni magam, és rájöttem, hogy az áramlat erősen elsodort jobbra (azaz háton úszva balra). Elindultam a part mentén a másik irányba, és pár perccel fél 3 előtt szerencsésen visszaértem a többiekhez.

Abban reménykedtem, hogy az uszodában nem kell ilyesmitől tartanom, de a jelek szerint ott is el lehet tévedni, bár nem a vízben. A múltkor éppen a női öltözőből indultam kifelé, mikor szembejött velem egy sportszatyros férfi. Szemlátomást nem gondolkodtatta el az a tény, hogy csupa nőt lát a szekrények között, és a kulcskiadóknak kellett utána szaladniuk és elmagyarázniuk, hogy rossz öltözőben jár.

Budapesten azonban a BKV-sofőrök az eltévedés nagymesterei. Itt van például a 222-es busz. A 22-es buszcsalád fekete báránya társaival ellentétben nem a Budakeszi úton megy végig, hanem két megálló erejéig a Zugligeti utat követi, és csak utána kanyarodik rá a Budakeszi útra. (Egyébként sosem értettem, mi ebben a pláne, lévén a két út kb. 50 méter távolságban húzódik egymással párhuzamosan, és ennyit még egy igen lusta vagy öreg gyalogos is meg tudna tenni a megállóig.) Csakhogy a sofőrök cserélődnek ezeken a buszokon és nem mindig vannak képben. A legutóbb a 222-es elindult a 22-es vonalán a Budakeszi úton. Aztán a sofőr észbe kapott, és az első adandó alkalommal megpróbált megfordulni. Ehhez felvergőd9ött egy kis keresztutcán, majd visszatolatott; mindez a reggeli csúcsforgalomban kb. 10 percet vett igénybe. Az időveszteséget csökkentendő, ezután versenyautó-sebességgel száguldott vissza Szépilonához, és lekanyarodott a Zugligeti útra. Természetesen az első körben kihagyott megállókban egy lélek sem ácsorgott.