Esélyegyenlőségi nap

Pénteken Zsoltival ismét hivatalosak voltunk élő könyvnek a váci Esélyegyenlőségi Napra. A tavalyi kellemes élmény azonban, amikor egész általános iskolai kisegítő osztályokat tereltek hozzánk, elmaradt.

Először is, bár ígéretünk szerint tízre megérkeztünk, rögtön elhajtottak bennünket, hogy 11 előtt itt nem lesz semmi. Ezért végigjártuk a játékboltokat (ahol Zsolti megnézte az összes autómodellt, de nem vett semmit) és a közérteket (Zsolti valamiért mindegyikben vett egy adag sajtot). 11-re visszaértünk a főtérre, ahol valóban állt már néhány sátor, az Élő Könyvtár azonban olyan kis betűkkel szerepelt a pultként szolgáló asztal oldalán, hogy mi is alig találtuk meg. Velünk egy pulton szerepelt a közlekedésrendészet, hozzájuk jöttek is kerékpáros KRESZ-tesztet kitölteni (Zsolti is kitöltötte mint gyakorló kerékpáros, de csúfosan lemaradt az iskolások mögött), hozzánk azonban nem jött senki. Igaz, összesen négy könyvet szerveztek be: a roma könyvet kikölcsönözte egy haverja, a látássérült könyvnek vakvezető kutyája szerzett egy kis csoportnyi olvasót. Meleg könyvekre senki nem volt kíváncsi (az egyik osztálykísérő pedagógus még motyogott is valamit arról, hogy ebben a korosztályban nem kéne). Így azzal töltöttük bőséges szabadidőnket, hogy a vaksátorban vásároltunk (ez azért jelentett kihívást, mert Vegetát kellett vennünk, amit egyikünk se vásárolt még soha életében) és a fotókiállítást nézegettük. Időközben a szél is feltámadt, így hátul is nyitott katonai sátrunkban sarkvidéki viszonyok uralkodtak. Megpróbáltam a rendelkezésre álló kötelekkel jobban rögzíteni a ponyvát, ez valamennyi védelmet nyújtott.

Dél felé a szervezők feladták az Élő Könyvtár témát, és odavezényeltek minket nézőnek a mesejátékhoz. Az óriásbáb-előadás fő érdekessége az volt, hogy a sárkányt ágytakaró borította, ami azonban a farkáról lecsúszott, így ott csak fémváz maradt. Közben lapítottunk, mivel a bábosok az elrabolt királykisasszony megmentőjét mindenáron a nézők közül próbálták kiválasztani, ezért a főszereplő olykor szövegét megszakítva "ne menjen el!" kiáltással leállította a téren békésen átvágni szándékozó helyi lakosokat. Mi szerencsésen megúsztuk (egy kislány mentette meg a királykisasszonyt, ami jó kis leszbikus színezetet adhatott volna a sztorinak, de ezt a lehetőséget kihagyták). Mi kaptunk fejenként 10 000 forintot, amiből rögtön el is mentünk a híres csokizóba. Magánemberként tehát elmondhatom, hogy jó üzlet volt, de aktivistaként azért belegondoltam: mi minden hasznosat lehetett volna csinálni abból a pénzből, amibe ez a használhatatlan (és használatlan) Élő Könyvtár került. És hogy vajon csak bénák voltak, vagy egyszerűbb ilyesmire elkölteni az esélyegyenlőségi költségvetést, mint valami olyasmit csinálni, ami tényleg változtat valamit?