A 348-as járat

A Siete Caňadas (Hét pásztorösvény) a Teide Nemzeti Park egyik legszebb turistaútja. Sajnos azonban két vége nagyon messze van egymástól, és egy nap alatt oda-vissza megjárni gyakorlatilag lehetetlen. Én azonban kigondoltam, hogyan lehet végigmenni rajta: az ember otthagyja a kocsiját az ösvény közelebbi végében (El Portillóban, a park látogatóközpontjánál), onnét a 348-as busszal elmegy a Paradorig (turistaszálló), az ösvény másik végébe, és szépen visszasétál az autójához. Az egyetlen nehézség a tervben, hogy a 348-as naponta csak egyszer jár. Minthogy kifigyeltem, hogy kb. 10 óra körül ér fel a közelünkben levő körforgalomig, reménykedtünk abban, hogy egy fél 10-es indulással sikeresen meg tudjuk előzni. Ebben egész addig biztosak voltunk, míg meg nem láttunk egy Titsa buszt előttünk kanyarogni a szerpentinen.

Emberi számítás szerint lehetetlennek tűnt, hogy ez legyen a 348-as, hiszen még 10 óra sem volt, a tenerifei buszok pedig inkább késnek, mint sietnek. Ráadásul András 800-as számot látott a buszon (ilyen járatszám amúgy Tenerifén nincs). A busz nem tért le La Calderánál, ahol a szintén számba jöhető 345-ös végállomása van, hanem kitartóan nyomult felfelé. A megállókban sajnos nem várt senki, így az a tény, hogy sehol sem állt meg, még nem bizonyította különjárat voltát. Eléggé stresszeltünk, hogy nem a 348-as megy-e előttünk, de köztünk volt még egy turistabusz és egy autó, megelőzni esélyünk sem volt. Egész addig, míg a köztünk levő turistabusz lekanyarodott, az autó meg megelőzte a Titsát. Most már közvetlenül mögötte mentünk, rendesen stresszelve, mígnem az egyik kilátópontnál a titsa félrehúzódott. Kilőttünk (amennyire egy magashegyi szerpentinen lehet), El Portillónál leparkoltunk és gyorsan előszedtük a cuccainkat. Én még a bakancsomat is átvettem, abban a hitben, hogy bőven van még időnk, de ez tévedés volt: a titsa megjelent, mi meg rohantunk a megállóba. A titsából ekkor leszállt egy egész csapat mountain bike-os, biciklivel együtt. Tényleg különjárat volt tehát, arra a bringaversenyre szállította a résztvevőket, amelynek előkészületeit többször láttuk útközben. A megállóban várakozó többi turista beszédbe elegyedett a sofőrrel, így nem tudtam megkérdezni, továbbmegy-e esetleg a paradorhoz. Elsétáltunk inkább az információs központig, ami a megállótól kb. 100 méterre volt.
- Mikor jön a 348-as fölfelé? - kérdeztem meg a pult mögött ülő lányt.
- Már elment - felelte nagy rémületünkre. - Fél 11 körül szokott jönni, plusz-mínusz negyedóra.
- Nem, ma még nem ment el - mondta egy másik nő az ajtóból, vélhetően az információs lány ismerőse. Rohantunk vissza a megállóba. Ijedelmünk csak fokozódott, mikor a korábban ott várakozó turistákat sehol sem találtuk. Csak nem a 800-as alakult át 348-assá? Szerencsére mielőtt ezen időnk lett volna parázni, megjelent a 348-as, egy perccel sem túl korán.

Tulajdonképpen laza meló lehet 348-ast vezetni: az ember reggel fölhajt a hegyre, a paradornál várakozik délután 4 óráig (addig nyilván megebédel, sőt lehet, hogy szobát is tartanak fönn neki), amikor is visszamegy Puerto de la Cruzba. Unalmasnak viszont nem unalmas az élete, köszönhetően a teljesen összezavarodott turistáknak.

Az összezavarodott turisták többsége persze a Teidére akar menni. Már amikor mi fölszálltunk, előresietett egy páros azzal a kérdéssel, hogy ugye ez a Montaňa Blanca. A közbeeső megállóknál is feltették ezt a kérdést, így kifejezetten fellélegeztem, mikor elértünk a Montaňa Blancához. A sofőr itt tájékoztatta a lelkes hegymászókat, hogy a Teide tetején a turistautak le vannak zárva, gyalogosan csak a turistaházig tudnak fölmenni. Ezután a páros úgy döntött, mégse száll le (viszont többet nem emlegették a Montaňa Blancát).

A gyalogos változattal szemben a kabinos felvonóval magasabbra fel lehetett jutni (bár a kráterig nem), ráadásul kényelmesebb is, nem csoda tehát, hogy legtöbben a felvonó alsó állomásánál szálltak le. Itt azonban újabb komplikációk adódtak. Két japán fiatal csalódottan vette tudomásul, hogy a parador még négy kilométerre van, és a hegyről való lejövetel után túrázniuk kell, hogy oda eljussanak. A sofőr háromszor is türelmesen elmagyarázta, honnan indul az ösvény, hány kilométer és melyik irányba emelkedik, de a japánok nem tudtak döntést hozni. A busz és teljes közönsége addig állt. Végül már sofőrünknek is elfogyott a türelme és megkérdezte tőlük:
- Akkor most leszállnak vagy nem?
Már nem emlékszem, mit döntöttek a japánok, de arra igen, hogy mikor - tíz elvesztegetett perc után - végre kikanyarodtunk a parkolóból, egy pánikba esett szőke lány sietett előre a sofőrfülkéhez.
- Elnézést, kinyitná? Elfelejtettem leszállni.

A parador parkolójában megtaláltuk a másik titsát (aki a bringásokat hozta). Sofőrünk vidáman dudált neki. Lesz mit mesélnie a hosszú várakozás alatt.