Kalandok az Anaga-hegységben

Noha Manfred azt ígérte, hétfőre meghirdeti az anagai túrát a hostelben, ennek semmi jelét nem láttuk, így nem lepődtünk meg nagyon, hogy rajtunk kívül csak vele és barátnőjével osztoztunk a mikrobuszon (amelyről részletesebben ld. a 2012-es Titsa és tsai c. bejegyzést).

Az első komplikáció akkor jelentkezett, mikor Chinamadában Manfred elmesélte, hogy a helybéliek nyúlvadászatra idomítják be vadászkutyáikat. Barátnője, akinek pink színű pulóvere macifüles kapucniban végződött, parázni kezdett, hogy esetleg őt is nyúlnak nézi valamelyik.
-A nyulaknak nem ilyen a füle - emlékeztettem. -És a legritkább esetben pinkek.
- Viszont egy rosszul idomított, színvak kutyával bajban leszel - tette hozzá Manfred.

András meg én már tudtuk korábbi kirándulásunkról, hogy a hegyi út egy részén útjavítás folyik. Ennek helyi módja az, hogy kiraknak egy-egy jelzőlámpát az útszakasz két végébe, amelyek szinte mindig zöldet mutatnak (- Elkaptuk a zöld hullámot! - lelkendezett Manfred), a kettő között pedig egymástól egyenlő távolságra munkagépeket parkolnak le az út szélén. Ezek még leparkolva is elég sokat elfoglaltak az útból, hát még ha éppen közlekedtek is. Mikrobuszunknak már akkor is manővereznie kellett, amikor egy kistitsa jött szembe (róluk is bővebben a fent említett bejegyzésben), egy sárga, gonosz rákra emlékeztető markológép azonban csaknem leszorított minket az aszfaltról.

A mikrobusznak elvileg most semmi baja nem volt, kivéve, hogy nem működött a benzinóra. Ennek hatására viszont nem sokkal Chinamada után Manfred szembesült vele, hogy félrekalkulálta a benzint. Az Anaga-hegységben persze egy darab benzinkút sincs. Manfred ugyan megkérdezte egy szembejövő gyalogtúra-csoport ismerős túravezetőjét, nincs-e nála véletlenül egy teli benzineskanna, de nem meglepő módon nem volt.
- Az a jó hír - jelentette be Manfred -, hogy ez egy kis ország, mi pedig még fiatalok vagyunk és tudunk gyalogolni.
Ennek ellenére azért remélte, hogy lejutunk a hegyről, mielőtt teljesen kifogyna a benzin. Andrásnak és nekem déja vu-érzésünk volt (ld. 2010-es Visszatérés az Isonzóhoz c. bejegyzésemet), amint a hegytetőről már némileg megkönnyebbülve gurultunk lefelé. Végtelennek tűnő idő után megpillantottuk La Laguna első házait.
-Éljen!-kiáltott fel Manfred.-Szemeteskukák! Civilizáció!